Készült: 2005. október 15. szombat

Ahogy meg van írva

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Négy pata dobban. Sötét a fenyves.
A Nap hatalma idáig terjedt –
odabenn kósza fénypászmák kúsznak,
sűrű homályba csíkokat húznak.

Nem hőköl vissza. Lovát bíztatja,
a néma fák közt ösvényre hajtja,
s hátasa lépdel, méltón rangjához.
Hófehér mén ő, királyi táltos.

Mennek előre, zajt alig csapva.
Tűlevél-szőnyeg hullt a talajra,
és puhán elnyel dobogó lábat,
őrzi a csendjét az alvó tájnak.

Álságos csend ez, átkozott álom.
Tudja a herceg, ám a határon
átléptet mégis, mert ez a sorsa.
Szőke, dús haját szellő borzolja.

Tisztáson állnak, kis tó középen.
Egy gonosz tündér lakik vizében –
miatta jött a kékszemű. Ölni.
A vidék rémét le fogja győzni.

Biztos magában, hiszen a bölcsek
születésekor így jövendöltek,
és így nevelték, erre a harcra,
felkészítették a bájos arcra.

Csodás teremtmény néz rá ijedten,
a partról félve a vízbe rebben –
sejti, miért jött. Tudni akarja.
Tisztes távolból csendül a hangja.

„Ki vagy Te?” – kérdi, énekel szinte.
Zöld szeme tükre olyan őszinte...
„Végzeted.” – hangzik a válasz nyomban.
Leszáll lováról, aztán nem moccan.

„Meg akarsz ölni? Ártottam Néked?
Miért fél tőlem az egész néped?
Békésen élek, senkit sem bántok,
Ti mégis folyton véremre vágytok.”

„Hiába hazudsz, nem hat rám szavad.
Gyere és küzdj meg, mutasd hát magad!
Gyönyörű tested csak gonosz álca,
számos vitéznek volt már halála.”

„Hidd el, valódi szavam és testem!
Nem vagyok gonosz, tiszta a lelkem,
s bolond sem vagyok, hogy eléd álljak,
elméd mérgezték a gyáva szájak.”

Töpreng a herceg, mit is tehetne.
Körbenéz bűnjelt: csontot keresve,
de nincs, csak selymes fű, tarka virágok.
Hej, bölcsek! Ti bizony nem így mondtátok!

„Mi lesz most, mit teszel? Bejössz a tóba?
Téveszméd hajt, és nem mondasz le róla?
Mély a víz, páncélod halálod lenne.
Menj hát, ülj vissza díszes nyergedbe.”

Szót fogad, elrúgtat fehér paripáján,
száz gondolat szédelg agya karimáján.
Tévedtek? Hazudik a meztelen szépség?
Hol van az igazság, hol van a segítség?

A tündér vár kicsit. Mikor már nem hallja,
kihever napozni a virágos partra.
Madarak dalolnak, lassacskán megnyugszik –
cirógatja a Nap, s ő álomba hullik.

A szőke, kékszemű megállítja lovát,
fordul és követi ösztönei szavát,
de ezúttal cseles: kiköti a hátast,
mikor a tisztáshoz elég közel járnak.

Kiles a fák közül. Fényben fürdik a rét,
s ott, a parton látja a nők legszebbikét:
hibátlan a teste, karcsú, kecses alak,
hosszú aranyhaja kebleire tapad.

Közelebb lopakszik páncélját levéve,
nehogy elárulja jöttét a zörgése,
s bámulja a tündért, kinek halni kéne.
Valami egész más jár most az eszébe.

Sosem látott vonzóbb teremtést még nála,
szégyelli magát, de oly nagyon kívánja!
Ölni vagy ölelni, veszteni vagy veszni?
Felriad a lány, s ő kardját nekiszegzi.

Később paripáján vágtat, nehéz lelke.
Szörnyű dolgot művelt, de mégis megtette.
Tanú nincs, hercegi híre makulátlan...
Ahogy meg van írva, győzött a tusában.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak