Készült: 2005. augusztus 07. vasárnap

Sellő

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Fülledt nyári éjszaka van, alig kószál szellő,
a tenger hűs habjaiból felbukkan egy sellő.
Vágyakozva néz a parton táncoló párokra –
vágyik furcsa zenéjükre, no meg a lábukra.

Odalenn a vízi világ csendes, nyugodt, békés,
ám csodája nem hat már rá. Unja lomha mélyét.
Bezzeg itt zajlik az élet! Pörög-forog-toppan,
vérpezsdítő ritmusra jár sok láb a homokban.

Sötét van, így nem láthatják az emberi lények,
körbeveszik, elvakítják őket színes fények.
Kacarásznak, énekelnek, táncolnak csak egyre,
s a hableány lesi őket titkon irigykedve.

Újak érkeznek közéjük, újabb dallam csendül,
a két ember egyszerre lép, kéz csettint, láb lendül.
Mintha ők maguk lennének a zene, úgy járják –
átélik, megtestesítik a hangok varázsát.

A sellő bűvölten figyel, közelebb is menne,
ám nem lehet, a fény miatt túl veszélyes lenne.
Nagyon kíváncsi arcukra, s arra, mit beszélnek...
Most lassú szám következik, hát egymáshoz lépnek.

Nem akar hinni szemének: már csak egy, ki táncol.
Összesimult, eggyé vált a két lény, úgy varázsol.
Tudják egymás mozdulatát, érzik egymás testét –
nekik találták ki ezt a fülledt nyári estét.

Amikor vége a számnak, csalódottan látja;
elindulnak azok ketten, nekik elég mára.
Pedig oly szépen csinálták, elnézné órákig.
Körötte a végtelen víz szelíden hullámzik.

Hova mennek, mit csinálnak? Miért hagyták abba?
A part mentén úszik velük, az éj eltakarja.
Eltávolodtak már jócskán fénytől és zenétől,
sötét van itt, a Hold se szór ezüstöt az égből.

Megállnak, egymáshoz bújnak, ajkuk összetapad,
ám hiába várja azt, hogy újra táncoljanak.
Közelebb megy. Mit művelnek? Levedlik bőrüket?
A hableány sosem hallott, sosem látott ilyet.

Nem is saját bőrük volt az, mit eddig viseltek!
Hallgatózik. A „szeretlek” vajon mit jelenthet?
Ámultan figyeli őket; a földre hevernek,
és a nagyobb – ki fölül van – tapogat-ízlelget.

Minden vizek ősi atyja! Meg akarja enni!
A kisebb nem tud ellene már semmit se tenni –
halkan nyögdécsel kínjában, vergődik alatta,
de a másik nem ereszti, a markában tartja.

Hirtelen föléje térdel, valami van nála...
Szent hullámsír! Fel akarja döfni őt a nyársra!
Meg is teszi. A sellőnek bőven elég ennyi,
úgy gondolja, itt az idő végre hazamenni.

Fülében cseng még a sikoly, s hogyha tudna sírni,
könnyezne most. Nem lehet ezt épp ésszel kibírni.
Úszik, gyorsabban mindennél, le a békés mélybe,
nem kíváncsi többé már a szárazföldi népre.

Nem hiába mondták neki mindig a bölcs vének,
hogy vigyázzon, mert gonoszak a felszíni lények –
lám, ez mit tett: szörnyű módon megölte a társát.
Megborzong és kikerül egy szendergő kékcápát.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak