Készült: 2006. február 20. hétfő

Régészeti ásatáson

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Nyerítés. Szokatlan hang az ásatáson.
A feltárt sírok közt ki járkál lóháton?
Sátrunkból kibújva tekintgetünk széjjel,
s noha látjuk, nem bír el agyunk a ténnyel.

Nem régésztársunk az, nem is egy helybéli,
turistának tűnne tán a bámész férfi...
Mégsem az, tudjuk jól. Ismerjük kilétét.
Láttuk már csontjait, fegyverét és vértjét.

Akkor azonban nem mozdult, nem ült lovon.
Békésen feküdt az aranyló homokon,
és hű hátasa is ezt tette mellette –
bár nem önszántából került a verembe.

Most viszont felkeltek és csontjaik körül
hajdani formájuk dereng, köd tömörül.
Áttetsző, kék testük ijesztően bizarr,
de nem ez, mi minket igazából zavar.

Hanem az életre kelt harcos dúlt képe.
Dühtől izzó szeme egy regényt megérne,
és sejtjük; ránk zúdul hamarost haragja –
a sírját gyalázó maroknyi csapatra.

Hogyan értethetnénk meg vele, mit teszünk?
Rémült kiáltással futásnak eredünk.
Ennél több nem is kell. Kardját elővonva
szellem-paripáján vágtat a nyomunkba.

Egy kollégám sikolt, lecsap rá a penge.
Szívébe szúr, ingén vörös foltot ejtve.
Összerogy, én pedig menekülök onnan,
hátam mögött négy nagy, nehéz pata dobban.

Végem van! – gondolom, s elbotlok egy kőben.
Gödörbe esem, ő átszökken fölöttem.
Mást vesz üldözőbe, haladékot kapok.
Kimászom sietve és tovább rohanok.

Nem juthatok messze, ismét engem kerget.
Ezúttal egy rozzant teherautó ment meg:
begurulok alá, majd másik oldalt ki.
Közben a rém újabb életeket olt ki.

A nagy sátor felé irányítom léptem,
egy kard felirata motoszkál elmémben ­–
az volt a szép, míves markolatra vésve,
hogy gazdáját élők s holtak ellen védte.

Itt is van a súlyos, megtisztított fegyver.
Miképp bírta el ezt fél kézzel egy ember?!
Magam kettővel is alig emelem meg,
de eme kérdésen nem soká töprengek.

Beront a halott hős halott lova hátán,
s megtorpan egy percre a pallosom láttán.
Leszáll a nyeregből és megáll előttem,
méricskéli, mennyit szeljen le belőlem.

Sajna, én nem értek a kardforgatáshoz,
nincs is túl nagy kedvem efféle tusához.
Nem várom meg, hogy ő támadjon elsőnek,
dobásomba adom az összes erőmet.

Félelmem ott suhan a rideg pengével,
s bár gyomrába talál, nem végez a lénnyel.
Tántorogva indul felém, lendül karja.
Kevés híja, hogy a fejem le nem csapja.

Felmorran, ám többet nem sújthat le kardja;
szétfoszlik a köd, mi testét összetartja.
Pallosom zizegve áll bele a földbe –
kis késéssel ugyan, de végül megölte.

Ló és lovas ismét mozdulatlan halmok,
és úgy fest, én vagyok a dicső, nagy bajnok...
Álmomból lassacskán ébredezem végre.
Nyerítést hallok a sátramból kilépve.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak