Tolvaj a múzeumban

Vén órák suttogják, mint telnek a percek,
szunnyad a múzeum, lélegzete csendes.
Folyosóin nem lép sem fiatal, sem agg,
nem reccsen a padló súlyos lábak alatt.

Nappal száznyi szempár bámulta kincseit,
csodálva a régmúlt apró szilánkjait.
Most némák termei, fényük aludni tért.
a nyüzsgő tömegnek csak emléke kísért.

Odakinn, az utcán megmozdul egy árnyék,
eljött az alkalom, amelyikre várt rég.
Kilép a sötétből és munkájába kezd,
keze nyomán felsír a megsebzett üveg.

Pillanat sem múlik, s az épületben áll,
hallgatózik kicsinyt, gyanús neszekre vár,
majd elindul lassan áhított céljához.
Bal markában apró, vékony zseblámpát fog.

Egy gyönyörű kép a látogatás oka –
számára értéke e szépségnek foka.
Elemelni innen nem olyan nagy dolog,
ennél sokkal nagyobb dolgokat is lopott.

Itt van. Különösen fest a sárga fényben,
nappal más volt, mint most, lámpája körében.
Életet lehell rá, színeit átfesti...
Mindegy. Nem nézni jött, hanem megszerezni.

Ujja a keretet érintené éppen,
mikor furcsa zajt hall a komor sötétben.
Mintha szellő fújna, s csobogna egy patak?!
Fürkész tekintete a festményhez tapad.

Madár dalol, a nap szórja sugarait,
látja megmozdulni az erdő vadjait –
felkapják fejüket a pompás szarvasok,
hökkenten nézik a fekete alakot.

„Ne féljetek!” – mondja, de már fut a csorda,
s fürge lábaikkal a versenyt nem bírja.
Szomorúan nézi, miként tűnnek messze,
a fák közt biztosabb búvóhelyt keresve.

Kanyargós ösvényt lel az árnyas lomb alatt,
mellette ott rohan a cserfes, vad patak,
s követve irányát egy békés tóhoz ér,
hattyúk ringatóznak kristálytiszta vizén.

Óriási fenyő őrzi nyugalmukat,
tobozok borítják a csendes nagyurat,
s odvaiban fürge mókusok tanyáznak,
hatalmas ágain vidáman cikáznak.

Kíváncsian les rá egy szarka a fáról,
szívesen lecsenné láncát a nyakából;
csillog arany színe, szikrázik a napon,
úgy véli, fészkében jól mutatna nagyon.

Ránevet: „Tolvajnak lennél te tolvaja?
Nem tollas, nyakláncom nem lesz tiéd soha.
Kedves emlékem ez, anyámtól kaptam én,
mielőtt jobblétre szenderedett szegény.”

Továbbmegy, mögötte ott marad a szarka,
ám a múlt kíséri, megszökni nem hagyja.
Szomorú gyerekkor jutott részül neki,
szülei halálát sosem heverte ki.

Először csak kisebb dolgokat lopkodott,
később mesterré vált, nagyoknak dolgozott.
Tanítója a zord utca volt, az élet,
úgy élt, ahogy tudott, szívtelen s kemény lett.

Felrezzen. Pegazus áll a közelében,
Értelem lakozik kék tekintetében.
Mellé üget, várja, hogy hátára üljön,
mintha tudná: régi vágya, hogy repüljön.

Felszállnak, s amint a mélység nő alattuk,
a festett-kék égbolt elnyeli alakjuk.
Fekete pont testük, mely eltűnik lassan
egy bekeretezett, kis vászondarabban.

• Előző
• Tovább