Készült: 2006. december 18. hétfő

Kísértethajó

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Mondhattak nekem akármit,
nem hittem a legendában.
Nem hittem benne, ameddig
saját szememmel nem láttam.
Azt gondoltam, a babonás
helybéliek kis meséje,
nem egyéb, mint a tengeri
népek ősi, örök félsze.
Beszélték, hogy éjjelente
bajlós köd ül az öbölre
és egy hajó körvonala
bontakozik ki belőle.
Az árbócán szélcsendben is
leng halálfejes zászlaja,
szellem-legénysége néma,
nem hallik beszédük zaja.
Szótlanul végzik munkájuk,
kapitányuk közöttük jár,
s szomorúan néz a partra –
rég szeretne kikötni már.
De nem teszi. Kanyarodik
hajója és a sötétben
ahogy jött, úgy tűnik tova
a gomolygó szürkeségben.
Nevettem e történeten,
mégis megígértem nekik;
visszatérek én a vízről,
mielőtt beesteledik.
Kölcsönkapott kis csónakom
vígan szelte a habokat,
bámultam a tájat és a
vitorlázó sirályokat.
Ma sem tudom, miképp történt.
Rémlik, megálltam egy helyen,
hogy a kedves delfineket
nyugodtan szemügyre vegyem.
Nyekergő hangon csevegtek,
fel-felugráltak magasra.
Nekem bohóckodtak, tőlem
tisztes távolságot tartva.
Önfeledten néztem őket,
játékukkal elbűvöltek.
Észre sem vettem, hogy közben
az árnyékok elmélyültek.
Mikor aztán a vidám kar
vizi táncát abbahagyta,
észbe kaptam, és indultam
magam is vissza a partra.

Az öbölhöz közeledtem
már, mikor leállt motorom –
üzemanyag nélkül csupán
dísznek volt jó csónakomon.
Evezőt persze nem leltem,
és hiába ordítoztam,
nem figyelt fel rám senki sem,
túlságosan messze voltam.
Kezeimmel próbáltam meg
evezni, kevés sikerrel.
Alig jutottam előrébb
néhány fárasztó méterrel.
Reméltem, hogy barátaim
előbb-utóbb majd keresnek,
és lélekvesztőmben ülve
hamarosan felfedeznek.
Az idő azonban repült,
és ellenemre dolgozott;
lenyugodni készült a nap,
lassacskán bealkonyodott.
Sóhajtva törődtem bele,
hogy itt fogok éjszakázni,
a sötétben nemigen fog
engem bárki megtalálni.
Kényelmetlen volt a csónak,
akárhogy feküdtem benne,
de legalább lágyan ringott,
mintha úszó bölcső lenne.
Elszenderedtem. Álmomból
furcsa neszekre riadtam.
Sűrű köd borult mindenre,
tömör, áthatolhatatlan.
Kezdtem megérteni, miért
költenek róla meséket –
túlviláginak tűntek a
hangok, melyek hozzám értek.
Pedig szokványos volt minden:
súrlódó kötél, nyikorgás...
Közeledő hajó hangja,
nyilván egy nagyobb vitorlás.
Kiáltani akartam, hogy
tudassam a jelenlétem,
mégsem tettem. A homályban
megláttam a hajót, s féltem.
Három régimódi lámpás
világított csupán rajta,
ám e három is túl sok volt,
látszott a kapitány arca.

A partot fürkészte búsan
fél szemével. Én meredten
figyeltem a közeledő
veszélyt. Összetörnek engem!
De észrevett. Parancs csattant,
s fordult, mellém siklott szépen
a hatalmas faalkotmány.
Szellő sem rezdült az éjben.
Kötéllétrát engedtek le,
egyikük lemászott rajta.
Meghívnak fedélzetükre –
ezt a kardjával tudatta.
Mit tehettem? A kísértet
unszolásának engedve
felkapaszkodtam az ócska,
százéves hágcsón sietve.
Ott már vártak. Rég lehetett
utoljára náluk vendég,
mert az egykori kalózok
minden mozdulatom lesték.
Kapitányuk, a félszemű
intett nekem, hogy kövessem,
s kabinjában hellyel kínált.
Asztalához telepedtem.
Kellemes bariton hangon
szólt, de ismeretlen nyelven.
A nevét közölte, ennyit
azért könnyen megértettem.
Magam is bemutatkoztam,
és töprengtem, mi lesz velem.
Nem akartam szellemhajón
élni tovább az életem.
Megsejtette, eszem min jár,
mert száját mosolyra húzta.
Tagadólag rázta fejét,
a vád ellen tiltakozva.
Úgy tűnt, mégsem fogoly vagyok,
csak beszélgetni szeretne.
Legénységével már nyilván
nincs, amiről cseveghetne.
Sárgult lapot húzott elő,
és rajzolni kezdett rája,
barna pettyes madártollát
gyakran a tintába mártva.
Életének története
bontakozott ki előttem,
nem volt jó sorsa gyerekként,
s nem fordult jobbra később sem.
Árva kölyökből kalóz lett,
majd kalózok kapitánya –
karrierjének tucatnyi
rablógyilkosság volt ára.

Támadásait végül az
urak is megelégelték
és flottát küldtek ellene,
hogy hajóját elsüllyesszék.
Embereire hullámsír
várt, őrá pedig bitófa.
A zsákmányolt arany helyét
azonban el nem árulta.
Itt vége szakadt a rajznak,
térképet nyújtott kezembe.
Értetlenül ültem. Miért
bízza titkát idegenre?
Újabb szakadozott szélű
lapon sercegett már tolla,
s megértettem. Az elásott
kincs a szabadságuk kulcsa.
Míg a földben lapul, addig
nem nyugodhatnak békében,
minden éjjel kísértenek
a gyűlölt part közelében.
Kotorjam ki aranyukat,
ezt a feladatot kaptam.
Őket megszabadítom így,
nekem a kincs lesz jutalmam.
Bólintottam és felálltam,
térképét zsebembe tettem.
Visszakísért a hágcsóhoz,
nemsoká búcsút inthettem.
Megvárta, míg csónakomat
messzebb vitte a víz sodra –
némán nézett rám, miközben
elkanyarodott hajója.
Beleveszett a semmibe,
egyedül voltam a ködben.
A szürkeség hamarosan
szertefoszlott körülöttem.
Mikor felébredtem újra,
a lusta hullámok hátán
egy barátom tartott felém.
Megörültem jötte láttán.
Izgatottan meséltem el
kalandomat neki nyomban.
Aggódva hallgatott, nyilván
azt hitte, megbolondultam.
Óvatosan kérdezgette,
nem fáztam-e a hidegben,
és forró kávéval kínált,
hogy „helyrebillentse lelkem”.
Bizonyítani akartam,
ezért a zsebembe nyúltam –
ott azonban csak a puszta
levegőbe markolt ujjam.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak