Készült: 2005. július 03. vasárnap

A dalnok

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Hatalmas szürke mén vágtat a sötétben,
rajra egy sebesült dalnok ül. Kezében
furcsa medált markol, s hajszolja hátasát –
a szegény párának hab veri oldalát.
Közelednek már a városhoz. Kőfala
fekete, tömör árny, s mivel az éjszaka
veszélyt rejt, kétszárnyú kapuja bezárva.
De benn felfigyelnek a lódobogásra.
Kilesnek egy résen, s mit látnak, nem hiszik.
Uruknak a friss hírt sietve megviszik.
Beengedik a lovast, hátasa már remeg.
Mögötte több órás kemény vágta lehet.
Mégis jobban néz ki, mint kit nyergében hoz;
gazdája alig él, számos sebet hordoz.
Számos sebet és a titkot, mit megszerzett.
Most már tudja, amit senki más nem sejthet.
„Vizet!” – nyögi, s mohón nyeli a kortyokat,
melyektől elgyötört teste erőre kap.
Közben a várúr is megérkezik végre,
s hitetlenül mered a férfi kezére.
„A lányom medálja! – suttogja rekedten.
Bármit megadna pár mondatért e percben.
Ám várnia kell még, a felcser van soron:
sebet tisztít, matat a fekvő alakon.
Fertályóra múltán befejezi végre,
pihenést ír elő ápoltja részére.
Sejti, úgysem hallgat szavára itt senki.
Vállat von. Ez a rész őt már nem érdekli.
Kettesben maradnak: dalnok és uraság.
Számukra e kicsiny szoba most a világ.
„Nem hittem, hogy bárki képes rá. De neked
sikerült az, ami eddig még senkinek.
Cserébe akármit kérj is, én megadom!
Mit akarsz? Arany kell? Föld, rang és hatalom?”
Amaz lehunyt szemmel nevetni kezd erre,
kacajába vegyül száz kínja keserve –
köhögésbe fullad a nevetés végül,
s néhány vörös cseppet hagy ajkán emlékül.
„Aranyam a napfény, földem a vándorút,
hatalmam a tudás, rangom a kóbor múlt.
Ezzel nem fizetsz ki, sokkal többet kérek:
zengjen földjeiden újra vidám ének!
Lányodat gyászolván megtiltottad a dalt,
s ki parancsod szegte, kötélen lógva halt.

Elvetted utolsó örömét népedtől,
megfosztottad őket a boldog élettől!
Nóta nélkül nincsen lagzi, nincs mulatság,
munkával eltelt nap után nincs vigasság,
és ez így megy mához éppen már két éve,
mióta házadat ama bánat érte.
Tudd meg hát: lányod él, medálját ő küldte.
Átkoz engem, aki szerelmét megölte,
és átkoz téged is, mert nem értetted meg,
hogy emberi szíve egy szörnyet szerethet.
A félig ember lény, amely elrabolta,
nem volt gonosz és őt soha nem bántotta.
Ellenem sem akart kiállni kezdetben,
és én bolond ezért gyávának neveztem.
Hittem az őróla keringő meséknek,
mik megannyi bűnös tettéről regélnek,
pedig a bűnös itt nem ő volt, hanem mi –
féltük őt, hát ezért kellett neki veszni.
Nem nyugszik már soha lelkiismeretem,
e gyilkosság terhét örökre viselem,
te pedig azt viseld, amit sarjad mondott:
szakadt szíve alatt egy gyermeket hordoz.
Nem akar hallani rólad, s látni téged,
nem bocsát meg neked, bárhogyan is kéred,
és amikor eljő halálodnak napja,
öröködet majd ő és szörny fia kapja.”
Az uraság hallgat, arca tenyerében,
tekintete megtört, nincs fény a szemében.
Sokára szólal meg, hangjában nincs élet:
„Mit ígértem, tartom. Szóljon újra ének!”
Leül a szobában álló asztalkához,
papírt, tintát, tollat kerít az íráshoz,
s pecsétet nyom végül a forró viaszba.
Reggel hirdetik ki, így szól a parancsa.
Elköszön, magára hagyja a dalnokot,
szobájába ballag, ott vár új holnapot,
a hírhozó pedig elszunnyadhat végre,
álmában nem gondol sok sajgó sebére.
Ha nem gondol rájuk, akkor is sajognak,
őrzik az emlékét húsz éles karomnak,
és másnak is, bár ezt gazdájuk nem tudja.
Az átkot mostantól ő is magán hordja.
Bizseregni kezd a bőre, mintha égne,
feszül minden izma, zakatol a vére.

Szunyókálásából felriadva látja:
pikkely fedi testét, növekszik a szárnya.
„Nem!” – suttogja, de már karmai is nőnek,
„Nem!” – lábai vaskos manccsá tömörülnek,
„Nem! Nem!” – hajtogatja, ám minden hiába.
A tükörből egy szörny néz vissza reája.
Nem fáj már semmije, eltűntek sebei,
ez valahogy mégsem elég vigasz neki.
Olyanná vált, mint kit leszúrt fürge kardja,
lelkét nem emberi test börtöne tartja.
„Ez hát büntetésem, kitaszított lettem.
Megérdemlem, hiszen gonosz dolgot tettem.
Most saját bőrömön tapasztalhatom meg,
hogy látszat s valóság nem mindig egyeznek.”
Töpreng, mit is tegyen, hisz itt nem maradhat,
ha meglátják, rögtön kardjaikhoz kapnak,
s mielőtt szólhatna, cafatokra szelik.
E helyzeten csakis a gyors szökés segít.
A nyitott ablakhoz lép, kiveti magát,
újdonsült szárnyai viszik immár tovább,
s bár kezdetben furcsa még friss tudománya,
hamar megszereti, rákap mámorára.
Szemügyre veszi az elsuhanó tájat,
szemével mostantól sötétben is láthat.
Nem tudja, merre tart, nem tudja még, miért.
Hirtelen rádöbben: egy korszak véget ért.
Többé már nem ember, nincs visszaút innen,
bármit tesz, számára áldás immár nincsen.
Lovát és a kardját maga mögött hagyta,
de kezében ott van kedves régi lantja;
észre sem vette, hogy mikor ragadta fel.
Dalnok volt emberként, s most is az, itt a jel.
Leszáll a pusztában, a város már messze,
vágyat érez rá, hogy a húrt megpengesse.
Hosszú karmaival óvatosan bánik,
eleinte lassan, nagy vigyázva játszik.
Szomorszép dal zeng fel mély, de tiszta hangján,
halkan kíséri azt jó cédrusfa-lantján,
s amerre az éji szellő azt elhordja,
béke lopódzik az emberi álmokba.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak