Készült: 2004. augusztus 10. kedd

Az Idő Háza

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Gomolygó, kék füstből vannak itt a falak,
és a sok folyosó titkokat tartogat:
letűnt korok régi napjainak fényét,
lehetséges jövők változatos képét.

Egy folyosó egy év, és az ajtók napok,
mik mögött az összes kis tett helyet kapott –
apró részei a nagy történelemnek,
úgy, ahogyan azok valóban megestek.

Sok kóborló lélek látogat a múltba,
kíváncsisága, vagy személyes ok húzza,
de csak nézelődhet, egyebet nem tehet,
nem írhatja újra az eseményeket.

Dinoszauruszok földje, még hajnal van,
komisz jégeső hull, felkel a nap lassan.
Tógás szónokok, majd páncélos vitézek –
halott birodalmak s elégett remények.

A hűlő máglyákon túl újra kék az ég,
rázkódik a templom, falára sújt az ész.
új eszmék terjednek, s tombol forradalom,
aztán látszólagos csend jő, álnyugalom.

Ám másféle ajtók is állnak a sorban,
mögöttük a folyton változó jövő van.
Minden pillanat egy másik múltat terem,
s újabb távlatokat nyit a pergő jelen.

Akad köztük merész, akad köztük furcsa,
van olyan, mely sötét, szörnyű végzet volna.
Melyik valósul meg? Ezt nem tudja senki –
sok-sok ember együtt alakítja majd ki.

Mindenütt szolga-nép, robotok dolgoznak,
alkotóik közben bénán haldokolnak:
virtuális világ, sosemvolt emlékek –
moccanatlan ülnek, s azt álmodják, élnek.

Amott sok száz bolygó, valamennyi lakott –
az emberiség már mindent meghódított.
Virágzó kultúra és kereskedelem,
csúcstechnológia minden területen.

Máshová vezetnek, mégis hasonlóak,
anyaga egyforma valahány ajtónak.
Füstből készültek, mint közöttük a falak,
de e füst megdermedt, és végleg így maradt.

Bárki elindulhat bármelyik irányba,
amerre csak hajtja felfedező vágya –
múlt, jelen és jövő nyitva áll előtte,
többmillió út visz hátra vagy előre.

Van azonban egy nagy, szivárványszín kapu,
amelyet kinyitni mindenkinek tabu.
Ki átlépné mégis, vissza sose térne –
ez a kapu vezet az Időtlen Létbe.

Nincs mögötte semmi, mögötte van minden;
istentelen ember, embertelen isten.
Szánandó ostobák, akik Törvényt szegtek,
s ezért mindörökre kárhozottá lettek.

Mert amint bezárult az ajtó utánuk,
céljaik megszűntek, odaveszett álmuk –
halál nélkül nincsen értelme életnek,
mint a fény és árnyék: egymásból születtek.

Évmilliók alatt ők is megértették,
ám bármit is tettek, azt hiába tették,
ember-voltuk egykor könnyen eldobhatták,
istenségük viszont bús, állandó rabság.

Néha még eszükbe villan egy-egy érzés,
hajdanról megmaradt, homályos kis emlék,
aztán szertefoszlik, s az üresség marad.
Érezni csakis a halandóknak szabad.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak