Szokásos szövegelésemmel közelítek a kalitkához, és bár már tíz óra körül jár az idő, jó reggelt kívánok a hintán gubbasztó két tollcsomónak. Kinyitom az ajtójukat, térülök-fordulok az itatójukkal, friss vízre cserélem a Roxy által teleszemetelt alkalmatosság tartalmát. Erről nem bírom leszoktatni, folyton belehordja a magokat, homokot, esetenként tollakat tüfköd bele.
Carmen kijön a szabaddá vált úton, Roxanne követi, a kalitka tetején téblábolnak, némileg zavarban vannak. Tudják, hogy ilyenkor nem szoktam már itthon lenni, időérzékük jelzi, hogy valami furcsaság van... Ja kérem, ma szabadságon vagyok! Bizony ám!
És ennek örömére úgy döntök, most kicsit többet foglalkozom velük végre. Ujjam Carmen elé tartom, és ő a szokott módon ráül, nyugodtan kapaszkodik, miközben arrébb emelem, közelebb magamhoz. Megbízik bennem, az ijedtség vagy gyanakvás legkisebb jele nélkül tollászkodik a kezemen, noha ez az „ülőrúd” bizony mozog kicsit.
Roxy figyelemmel kíséri a dolgot. Mostanra beletörődtem, hogy ő sosem fog ráülni a kezemre. Valami borzalmas emléke kötődik az emberi kézhez, és olyan mélyen beleégett a tudatába ez az emlék, hogy nem sikerült kitörölnöm belőle három és fél év alatt sem.
Elgondolkozva szemléljük egymást, és magam sem értem, miért, de lassan felé közelítek a kezemmel és a rajta trónoló Carmennel. Megtettem már százszor, most sem ér nagy meglepetés, amikor a bóbitás arrébb húzódik előlem. Ám valahogy mégis más ez az elhúzódás, mint szokott... Fogalmam sincs, mi ütött belém, de újra meg újra odatolom a kezemet elé, Carmen kényelmetlenül toporog rajta, nincs ínyére ez az egész.
A csuklóm odaér Roxy bögyéhez, gyakorlatilag a teljes hasa érintkezik a bőrömmel. Érzem, ahogy dobog a kicsi szíve. A kalitka tetejének szélén ül, nincs hova hátrálnia. Nagy lendületet vesz, felszökken a karomra és sietve tovalebben róla, be a kalitka közepe felé. Csakhogy ott a létrájuk van, annak másik oldalán pedig a másik kezem. Míg ő próbál rájönni, hogyan is helyezkedjen el úgy, hogy ne érjen hozzám valamije, Carmen leugrik az ujjamról a létra tetejére. Ezt látva Roxy is gyorsan felkapaszkodik mellé, onnan tekintget rám csillogó szemekkel.
Ekkor döbbenek rá, mi a furcsa, mi a szokatlan a viselkedésében. Egyáltalán nem látok félelmet, ijedtséget a tekintetében! Nem kapkodja riadtan a levegőt, nem pánikol. Meg sem próbált elrepülni. Egyszerűen csak kikerüli a kezem, ahogy mindig is tette korábban, de már nem félelemből teszi, hanem... Hanem miért is?
Jobb kezemet felemelem a létrához, Carmen ráül a mutatóujjamra. A hüvelykujjamat kinyújtva Roxy bögyéhez érintem. Nem tetszik neki, farolna lefelé a létráról, de nincs hova: galád módon odafektettem köré a bal karomat. Felháborodik, főként mivel szép lassan finom nyomást gyakorlok a hasára. Gyakorlatilag „letolom” a helyéről, ha nem akar hanyatt esni, kénytelen lesz ráülni az ujjamra. Fél lábbal rálép, mérgesen dünnyögve csipkedni kezdi maga alatt az ujjam – de gondosan ügyel rá, hogy még véletlenül se csípjen meg igazán. Látszatbalhézik, én meg csitítólag beszélek hozzá.
Egyszercsak ott ül mindkét lábával az ujjamon. Igyekszem nem moccantani a kezem, és dicsérem az „ügyes és bátor” madarat. Egy pillanatra mozdulatlanná dermed, majd csodálkozva néz rám, a lábai alá, Carmenre, újra rám. Ő se akarja elhinni, amit nekem is nehéz: a kezemen ül. Lábai forróak, és érzem az egész állaton átvibráló feszültséget, a rugóként pattanni készülő izmok erejét, a menekülés előszelét.
Elrugaszkodik, a kalitka tetejére landol, közvelenül a bal karom és a létra közötti kis szabad területre, az arcom elé. Carmen megint elhagy engem, a létrára telepszik. Szabaddá vált kezemmel Roxy-hoz közelítek, aki így minden oldalról be van kerítve, érdekes módon mégsem repül el, sőt! Az iménti eseménytől megzavarodva, megpróbál átbújni a csuklóm alatt, fel sem tűnik neki, hogy közben teljesen hozzám simul a fejével, oldalával, szárnyával. Nem fér át, belátja ő is, így másfelé indul: bebújik a nyakam alá, ott lapul a kalitka tetején, közvetlenül az állam alatt.
Na igen, érdekesen nézhetek ki ebben a helyzetben. Kb. úgy festek, mintha át akarnám ölelni az egész kalitkájukat. A felém eső oldalához szorosan odasimulok, nehogy beslisszoljon az ajtón a madár, a karjaim pedig a kalitka tetején hevernek, körben a létra körül. Roxy fenemód csiklandozza a bóbitájával az államat.
Megint cserkésző hadműveletbe kezdek, ezúttal a kézfejemre sikerül ráültetnem őkelmét. Most is dühösen csépel engem, és persze most is nagyon vigyáz rá, nehogy tényleg megcsípjen. Azt hiszem, viaskodik benne a félelem, mely az általam nem ismert múltjában gyökeredzik és az irántam érzett bizalom, melyet az utóbbi évek alatt sikerült elnyernem tőle.
Abbahagyja a csépelést, büszkén kihúzza magát, és szárnyait rikoltva meglebbenti, de nem mozdul. Nézzük egymást, és a pillanat rávésődik pupillámra, talán az övére is. Ez a nap más, mint a többi. Ma csoda történt.
