Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el. Ilyen nincs is. Pedig de, mégis van.
Na jó, kezdem az elején a történetet. Nem olyan hosszú, ámde nem is rövid – ellentétben a nadrágjaimmal, amik zöme momentán mosásban van, így - szökőévben egyszer fordul elő! - szoknyát veszek fel az itthoni takarításhoz és egyéb hadműveletekhez. A függönyöket már leszedtem, azokra is ráfér egy tisztítás, s hamarosan lejár a mosógép, mehet bele a következő adag. A létra most ott áll a csupasz ablakok előtt, a kalitkától nem olyan messze, én meg szusszanásképp csevegek a papagájokkal:
- No, mi van csibészeti szakosztály, bámulunk kifelé az ablakon át?
Van mit látni, elvégre percenként elhúz egy fecske az erkély előtti légi folyosón, és fennhangon nyivákol közben. Már többször elgondolkoztam ezen a dolgon: ilyenkor rovarokra vadászgatnak ezek a szárnyasok, de közben folyton hallatják ezt a furcsa vinnyogó-vijjogó hangot, mégis miért? Átvették a denevérektől az ultrahangos helyzetbemérés alapján történő célpont lokalizálást? És vajon mi történik, ha épp akkor sikerül benyelni egy legyet vagy egyéb ízeltlábút, amikor „duma” van folyamatban? Nem láttam még fecskét csuklani, de biztosan emlékezetes látvány lehet...
Lejár a masina, felállítom a nappaliban a szárítót, majd kiszedem a friss, illatos ruhákat a dobból. Térülök-fordulok, időnként odavetek egy-egy szót a papagájoknak teregetés közben, ám valamitől egyre idegesebbek, sőt: Roxy pánikszerűen neki-nekiugrik a kalitka oldalának, mintha menekülni akarna valami elől. Tara egyelőre megelégszik azzal, hogy tánclépésben sasszézik az ülőrúdon jobbra-balra.
Először arra gondolok, hogy valami szokatlan hangot hallottak az utcáról, vagy esetleg megrémültek egy közelben elhúzó fecskétől /varjútól /galambtól, mivel most a függönyök hiánya miatt élesebben látják a kinti történéseket.
Próbálom a szokott módon megnyugtatni madárkáimat, de épp az ellenkezőjét érem el, ahogy közelítek hozzájuk: Roxy még vehemensebben ugrál a rácsokon, s éktelen hangerővel rikoltozni is kezd hozzá, Tara pedig elhagyja a rudat és felsimul a kalitka oldalára, a sarokba.
Na jó, talán valami távkommunikáció zajlik egy másik papagájjal - gondolom naivan, és kiviszem a kalitkát az erkélyre, hadd levegőzzenek kicsit, hátha megnyugszanak. Bentről figyelem, lassan csillapodnak a kedélyek, az ijedt ugrándozás abbamarad. Visszatelepszenek az ülőrúdra mindketten, s már csak csipogás-pittyegés hallatszik felőlük, az is egyre halkabb hangerőszinten. Juhé!
Kicsivel később kimegyek az erkélyre, ám amint a kalitka közelébe lépek, a tollasok megint idegbeteggé válnak, Roxy ismét vergődve ugrál a kalitka rácsain, Tara pedig a lehető legtávolabb oldalazik az ülőrúdon, ugrásra készen figyel, izmai szinte láthatóan feszülnek. Mi a frász bajuk van ezeknek?!
Aztán leesik a tantusz. A szoknyámtól félnek, de frankón! Eleve szokatlan nekik, ahogy leng rajtam a cucc, elvégre folyton nadrágban grasszáltam eddig. Az anyag mintázata ráadásul hasonlít kicsit a kígyóbőrre. Ennyi elég is; egyszerűen működésbe léptek az ösztöneik, s minden lehetséges módon igyekeznének távol kerülni a génjeikbe kódolt „veszélyforrástól”.
A felismerést követően nacira váltok, s láss csodát: helyreáll a lelki békéjük. Most már simán odaléphetek a kalitkához és az ujjamat is a rácsokhoz tarthatom, Roxy a szokott módon siet megrágcsálni. Minden szép, minden jó, a világ pedig klassz hely. Bakker, ilyen nincs is!
