Idén is eljött a várva-várt biciklis szezon, legalábbis én kineveztem a márciust annak, s legott két kerékre váltottam végre megint. A hűvös, borongós idő ellenére is rettenetesen élveztem a tekerést az „új” járgányon, a használtan vásárolt, de kitűnő állapotú Kalkhoff Blackwood nyergében. Természetesen már első nap sikerült egy defektet összeszednem, de nem is én lennék, ha nem így indítottam volna.
Nem volt bajom a Neuzer Veneziámmal se, szerettem az egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelelő cajgát... Ám idővel vágyni kezdtem valami komolyabbra, ami jobban idomul hozzám és a munkahelyemhez vezető útvonalamhoz, a távhoz és az útviszonyokhoz egyaránt.
Sokáig keresgéltem, sokáig olvasgattam a témában, s minél több információt gyűjtöttem be, annál jobban elbizonytalanodtam. Átrágtam magam megannyi kerékpár webáruház, fórum és értékelő oldal, véleményező hozzászólás hadán, majd az apróhirdető oldalak következtek. Valahogy mindig kiderült a kiszemelt drótszamárról, hogy valamilyen ponton kompromisszumot kellene kötnöm magammal, mert nem egészen olyan, amilyet én szeretnék. S épp, mire megelégeltem a hetek óta tartó, hosszas keresgélést, és „Na ez az utolsó, amit még megnézek!” felkiáltással megnyitottam az utolsó hirdetőoldalt, elém toppant Blacky.
Első látásra beleszerettem, s rögtön tudtam, hogy ő kell nekem. Az összeállítása túlmutatott azon, amit terveztem, az ára kedvezőbb volt, mint amennyit maximum szántam volna rá, a külleme pedig végképp elvarázsolt. S mivel a fekete csoda valóban olyan jó állapotban volt, mint a fotókon, boldogan vettem meg korábbi, gondos tulajdonosától.
Ha két évvel ezelőtt kezdte volna magyarázni nekem valaki, miért kerül az egyik bicikli ennyibe, és miért kerül a másik az ötszörösébe, tízszeresébe, húszszorosába, lesajnáló mosollyal legyintettem volna rá. „Ostoba sznobizmus, egyik cajga épp olyan, mint a másik! Gurulni lehet vele és kész!”
Mostanra tudom, hogy bizony vannak különbségek, akárcsak az autóknál. Blacky hátán úgy érzem magam, mintha egy trabantból hirtelen egy bmw-be ültem volna át. A rugós nyeregnek köszönhetően nem verem kékre-zöldre a hátsómat a padkákon, a teleszkópos kormány könnyedén és érzékenyen reagál a legkisebb mozdulatra is, az agydinamós lámpákból nem fogy ki az elem a legváratlanabb pillanatokban, a fékek megbízhatóan fognak nagyobb sebességnél és esős időben is, a kitámasztó csavarját nem kell folyton meghúzni, stb. Bónuszként pedig bámulhatom a sebességkijelzőn, hogy épp mennyivel megyek és hány fok van.
A kormánykiképzést szoknom kellett, miként a sebességváltókat, nagyobb (28-as) kerekeket és minden mást is. Eleinte idegennek és bizonytalannak éreztem magam a bringán, hiszen a legapróbb pöccintésekre is élesen, azonnal reagált. Kellett hozzá egy kilométer, hogy összebarátkozzunk, de azóta is töretlenül imádom.
Ám van egyfajta nagyképűség-hozadéka annak, ha az ember komolyabb tudású, drágább járgányra vált. Az első nap után kezdtem azt képzelni magamról, hogy ezzel a cajgával én vagyok a bicikliutak királynője. Hiszen 45 perc alatt értem be a melóhelyemre, ami a legjobb időim közé sorolható a korábbi biciklivel. Pedig a hideg szélre való tekintettel állandóan meg kellett állnom orrot fújni, a tavaly elért edzettségemnek nyoma sincs, a legrosszabb formámat hozom egyelőre a karácsonyi időszakban felszedett plusz kilókkal együtt...
Az elkövetkező pár napban aztán kigyógyultam ebből a tévképzetből; részint azért, mert simán elhúzott mellettem egy-egy bringás, amikor éppen nagyon gyorsnak gondoltam magam, részint pedig azért, mert egyre rosszabb és rosszabb időket tekertem a munkahelyig reggelente. Nem a bicikli romlott el.
A negyedik napon csúnya vádligörccsel ébredtem, de némi masszírozgatás-lazítgatás után ennek ellenére két keréken mentem dolgozni aznap is. Útközben nem volt gond, ám az irodában való üldögélés után igen nehezemre esett felállnom a székről, mintha „összehúzódott” volna a vádlimban minden izom és ín. Nyújtás, mozgatás után hamar üzemképessé váltam újra, így másnap is nyeregbe ültem... Minek következtében a hét végére alig bírtam lábra állni.
Méghogy a bicikliutak királynője! Valójában egy igazi, hamisítatlan mazsola vagyok. Nem elég, hogy az emelkedőkön ismét tüdőkiköpős jellegű zihálással, csigatempóban bírok csak felmenni a kondi totális hiányának köszönhetően, de ráadásul még a szükséges magnézium bevitelről is elfeledkeztem, holott korábban sokszor volt ebből problémám. Úgy vágtam bele az idénybe, ahogy csak igazi idióta képes: bemelegítés, rákészülés és fokozatosság nélkül, alaposan túlterhelve a lábaimat a hosszú téli tunyulás után.
Most aztán sántikálás, magnézium szedés, sportkrémezés, masszírozás, pihentetés van műsoron, és csak csendben reménykedem benne, hogy hétfőn nem kell a buszt választanom szerelmetes paripám helyett.
Könyvem: Viharpárduc
Megtetszett valami?
Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként,
akkor kérlek, olvasd el ezt >