Bár megnézem az időjárás előrejelző oldalt, és látom a zápor, zivatar szavakat, azért csak a két keréken való közlekedés mellett döntök reggel. Az Yvett nevű ciklon holnapra ér ide, előfutára még nem vészes...
Esőben indulok, esőben érkezek a munkahelyemre. A kettő között pedig a levegő igen magas nedvességtartalma ellenére is rettentően élvezem a tekerést, bár némiképp gyanúsnak találom, hogy a szokásos negyven-ötven helyett mindössze hét biciklist látok az egész út során. Viszont autóból aztán van dögivel. Áll a sor a Soroksárin, a buszsávban meg percenként húz el mellettem egy taxi, na meg olykor egy-egy szabálytalanul ott közlekedő személyautó. Utóbbiak némelyike trükkös; kirakja az indexet, miszerint ő csak azért sorolt a busz sávba, mert majd lekanyarodik jobbra... De aztán a kanyarodás valahogy elmarad.
Az egyik ilyen index-csaló fickó úgy halad el mellettem, hogy közben alaposan beterít egy szép nagy pocsolyának köszönhetően. A cipőm, a nadrágom szára totálisan átázik, facsarni lehetne belőle a sáros vizet, de kapok egy keveset fentebbre is. Hurrá. A piros lámpánál mellé sorolok, és nagyon csúnyán nézek rá. Én lepődök meg leginkább azon, hogy röhögés vagy sajnálkozás helyett szimplán ijedt arcot vág, és idegesen elfordul, nézi a lámpát, hátha végre zöldre vált és ő elszabadulhat a közelemből. Ennyire rémisztő lenne a tekintetem? Már amennyit láthat belőle a napszemüveg, kapucni és sisak kombinációm alól.
Amúgy ez az enyhén kékes színezésű napszemüveg nagy kedvencem. A erős napsütés ellen ugyan nem a legjobb, viszont szél, eső, por és bogarak ellen remekül bevált eddig. Pár kilométerrel arrébb, egy újabb lámpánál való várakozás közben gondosan letörölgetem egy papírzsepivel, aminek köszönhetően a látási viszonyaim ismét 100%-ra javulnak. A művelethez nem veszem le, szimplán balról jobbra áthúzom rajta párszor a törlőalkalmatosságot. Az előttem szobrozó autós ezt látva elvigyorodik, majd benyomja ablaktörlőjét pár pillanatra. Visszavigyorgok rá, aztán eltekerek előtte, mert végre bezöldül a lámpa.
Gyalogosokból sem látok sokat az úton, inkább a buszmegállók környékén tömörülnek, bár rejtély, miképp jutnak oda séta nélkül. Feltalálták a megállókba nyíló teleport ajtókat, amíg aludtam? Mindenesetre elég fura érzés a zuhogó esőben a kihalt utakon kerékpározni.
Annyira azért nem kihalt: végre szembejön velem egy kerékpáros, nem is akármilyen. A harmincas éveit taposó hölgy piros nejlon esőköpenyben van, és egy szép nagy fekete esernyőt tart a bal kezében, úgy üli meg a járgányt. Komótosan pedálozik, nem siet. Jómagam is lassítok, hogy minél alaposabban megcsodálhassam ezt a nem mindennapi jelenséget. Elvégre ritkán látok ilyen idiótát...
A rosszindulat susog belőlem, már megint. Nem tehetek róla, ez van. Én bizony idiótának gondolom azt, aki csak fél kézzel kormányoz és fél féket tud használni szükség esetén. Továbbá az sem világos, hogy ha esőköpeny van rajta, akkor minek van szüksége esernyőre. Ráadásul az utóbbival elég nehéz a kerékpárút azon szakaszain átlavírozni, amelyeknél a víz súlyától egészen alacsonyra ereszkedtek a faágak, és a keskeny részeken meg figyelhetnek a szembejövők, nehogy beleakadjanak. Aki ennyire nem akar vizes lenni, az ne üljön nyeregbe esős időben!
Már az út utolsó harmadánál járok, itt a járdán megyek, számos okból. Az egyik, hogy az út jobb oldalán végig autók parkolnak, így ott közlekedni nem egy életbiztosítás: bármikor a biciklis képébe nyílhat egy jármű ajtaja. Ha meg kellő távot hagyva próbálkozik valaki, feltartja a forgalmat és hallgathatja a dühös autósok dudálását. Sokszor láttam ilyet – bármennyire gyorsan is tekert az illető, azért az autók gyorsabbak voltak, s végül visszakényszerítették a parkoló járművek ajtónyitási zónájába.
Itt a járdán viszont pocsolyák vannak. Kicsik, nagyok, sekélyek, mélyek. Mivel gyalogos alig van, nyugodtan kerülgethetek. Pár száz méterrel arrébb álldogál egy néni, kutyát sétáltat ebben a jó időben. Az eb pórázon van, de nincs gond, egy oldalon vannak mindketten, így simán el fogok tudni tekerni mellettük... Vagy mégsem. Bár a néni jó ideje felém néz, úgy tűnik, csak akkor észleli közeledésemet, amikor már öt méterre vagyok tőle. És bár az égvilágon semmit sem kéne csinálnia, ő egy „Juj” kiáltás keretében átficcen a másik oldalra, mert azt valamilyen rejtélyes okból jobbnak ítéli az adott szituációhoz. Remek. Így az időskorú hölgyemény most bal oldalt van, a kutya viszont maradt a jobbon. Deja vu-m van, ez mintha nem is olyan régen már megtörtént volna velem.
Éktelen csikorgással fékezek, hogy ne szaladjak bele az eképp keresztben feszülő pórázba. A hangeffektekről nem tehetek, a vizes fékek borzasztó módon csikorognak, mert a fizika törvényei rájuk is érvényesek. A néni a zajtól riadtan, elnézéseket kérve rángatja át kedvencét maga mellé, miközben olyasmiket mondok neki, hogy „Semmi gond, igazán”. Végül még meg is köszönöm, hogy félreállt, elvégre a járda a gyalogosoké.
Végül csak beérek a munkahelyemre, ahol csalódottan veszem tudomásul, hogy nem hoztam magammal váltópólót. Még szerencse, hogy van benn egy pulcsim – abban töltöm a napot, míg a csurom vizes pólóm és széldzsekim kísérletet tesz a száradásra.
