Készült: 2013. október 16. szerda

Két keréken (BAM!)

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Az alábbi írást a BAM! (Bringázz A Munkába!) kampány kapcsán meghirdetett felhívásra küldtem be a Nők Lapja Café blogra. Tulajdonképpen ez egyfajta összefoglaló arról, hogyan is kezdtem biciklizni.

 Két keréken történet

Állítólag az olyan nők, mint én – akiket fiatalon az anyaság godolatától is kitör a frász, és egyáltalán nem szeretnének gyereket –, a harmadik X betöltése után egyszercsak bekattannak, s veszett módon vágyni kezdenek egy babára. Nos, velem egészen biztosan nem klappol valami, mivel én baba helyett hirtelen egy kerékpár után kezdtem vágyakozni.

Én, aki a gimis évei alatt igyekezett kivonni magát a testnevelés órák alól is, nehogy már mozognia kelljen. Én, aki legfeljebb hobbi szintű, alkalmi jellegű görkorizást tudott felmutatni sportteljesítmény gyanánt. Éppen én gondoltam úgy egy napon, hogy kéne egy bicaj, s járhatnék azzal a munkába, elvégre a táv csak 12 km...

A döntést nagyban motiválta egyik munkatársam példája, akivel egy utcában lakunk. Ő már jó ideje biciklivel járt be dolgozni, mellőzve a zsúfolt, koszos, lassú BKV járatokat és gyakori dugókat, amelyekért jómagam sem rajongok. Ezen kívül volt rajtam némi súlyfölösleg, amitől meg akartam szabadulni, de nem ostoba koplalással, hanem mozgással. Így hát egy gyönyörű, sötétkék Neuzer Venezia képében öltött formát az elhatározás, s pár tesztút lebonyolítása után, 2012 júliusában belevágtam a dologba.

Még gyerekkoromban tanultam meg biciklizni Csengődön, ahol a nyarakat töltöttem a nagyszüleimnél. Egy özönvíz előtti, de gondosan karbantartott, kontrás és dinamós Csepel kerékpár volt társam a falubeli tekergések során. Nehézsúlyú, ám igencsak strapabíró példány, ami tudomásom szerint a mai napig használatban van új gazdájánál. Szerettem biciklizni, és azt képzeltem, tudok is.

Ám egészen más egy faluban ráérősen kóricálni a bringával a ritkán felbukkanó lovas kocsik mellett, mint a városi forgalomban tekerni időre, milliónyi más résztvevő közöt, táblák és jelzőlámpák sokaságát figyelve. És egészen más a jól megszokott kontrázás helyett kézzel működtetni a fékeket, amelyekből mindjárt kettő is akad. A sebességváltóról már nem is szólva, amiről korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy létezhet egy biciklin.

Az első alkalom rémes és remek volt egyszerre. Rémes, mert szembe kellett néznem a ténnyel, hogy mennyire rossz a kondícióm, mennyire gyenge és fáradékony vagyok. (Nem csoda, hisz több, mint másfél évtizede ültem utoljára nyeregben, és semmi mást sem sportoltam ezen időszak alatt.) Ráadásul új és kissé ijesztő volt számomra a forgalomban két kerékkel való közlekedés, a korábban soha nem tapasztalt problémák, valamint a gyalogosok és autósok, illetve más kerékpárosok gyakorta esztelen, kiszámíthatatlan viselkedése.

Ugyanakkor megtettem az első lépést egy egészségesebb életforma felé, büszke lehettem magamra, hiszen sikerült: bebringáztam a munkahelyemre! Elfáradtam, de piszkosul jó érzés volt ez a fajta fáradtság, kollégáim pedig bátorítottak, örömmel fogadták ezen kísérletemet. Sőt: hamarosan egyik főnököm is vett egy bringát, mert kedvet kapott a tekeréshez.

Teltek a hetek, a hónapok, s lassan javulni kezdett a kondícióm. Már kevésbé köptem ki a tüdőmet, már gyorsabban tudtam megtenni a távot, már magabiztosabban tekertem a jól ismert útvonalon. Bónuszként az immunrendszerem is megerősödött; kevésbé kaptam el a fertőzéseket, és kevesebbet fújtam az orromat még az allergia szezon kellős közepén is, pedig korábban végigszenvedtem a nyári-őszi időszakot. Két keréken megtett útjaimat egy koccanás, jónéhány defekt, és számtalan különféle élmény tarkította – ez utóbbiakat sorra leírtam, és közzétettem a honlapomon (Biciklis történetek). Mostanra több, mint 4200 km van mögöttem. Kimondani is hihetetlen.

A párom, a családom, az ismerőseim hitetlenkedve, furcsálkodva fogadták anno az elhatározásomat és a kerékpár vásárlást. Érthető volt meglepetésük, hiszen a lustaság mintaképe voltam, legalábbis ami a mozgást illeti. Valószínűleg mind úgy gondolták, ez csak egy hirtelen fellángolás, egy múló szeszély részemről, és a bringa pár alkalom után az erkélyen pihen majd letakarva, használatlanul, mindörökre. Magam sem tudom, miért, de nem így történt.

Idén a neten szörfözve, véletlenül került a szemem elé a „Bringázz a munkába!” felhívás, egy-két nappal az őszi kampány indulása előtt. Rövid töprengés után regisztráltam, s azóta szorgosan rögzítem a megtett távokat a közlekedési naplóba. Szót se róla, a sorsolással megnyerhető ajándékok csábítóak, ám bármi is lesz a vége, én már biztosan tudom, hogy nyertem: a kerékpározás örömét, és a vele járó változásokat, amelyek jobbá tették az életemet.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként,
akkor kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak