Készült: 2013. szeptember 22. vasárnap

Totojázva

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Közepes tempóban tekerek, elvégre a szokottnál korábban indultam otthonról, bőven van időm beérni a melóhelyre. Így legalább nem fáradok ki annyira a végére, mire a Péterhegyi úthoz, az emelkedőhöz érek.

Biciklis történetek -Totojázva

Laza útszakasz következik: le a Lágymányosi, azaz Rákóczi híd Zöld Pardon felőli végén. Itt nem kell tekerni, visz a fizika lefelé. Csupán arra kell figyelni, hogy kellő ívben tartsam a kormányt, és ne sodródjak át a szembejövő kerékpárosok sávjába, mint oly sokan teszik... A lendület egészen a lámpáig kitart, sőt: fékeznem kell, ahogy az előttem várakozók mögé besorolok. Színt vallunk: a zöldet. Egyelőre azonban makacsul piros van, így van időm nézelődni, amíg várjuk, hogy átmehessünk végre az úttesten a túloldalra, a Kopaszi gát felé. Szemügyre veszem az előttem szobrozó három bringást.

A legelső egy középkorú nő tipikus bevásárló biciklivel: elöl kis kosárka, hátul pedig a csomagtartóra erősítve egy zárható doboz. A hölgy ruházata könnyű blúz és szövetnadrág. Egyértelmű, hogy nem hosszú távra készült a piros kerékpárral, csak a boltig meg vissza.

A második egy idősebb, őszülő hajú úr kopott szövetnadrágban és hosszú ujjú ingben. Előbbinek a szárát csipesz fogja össze, hogy ne akadjon be tekerés közben a láncba, utóbbinak pedig – a jó időre való tekintettel –  könyékig felgyűrve az ujjai. Nehezen tudnám eldönteni, hogy a bácsi vagy a járgánya korosabb. A néhol kissé rozsdafoltos, de szemmel láthatóan karbantartott Csepel bringa nem mindennapi látvány manapság. Kontrás, dinamós, dögnehéz gép, ám kevés strapabíróbb szerkezet létezik. Jól tudom, hiszen annak idején ugyanilyenen tanultam meg biciklizni; azt a kék csodát a bátyámtól örököltem meg, s már akkor sem volt új darab, de jól bírta a repedezett csengődi járdákat, a kavicsos aszfaltot és a földutakat. (Sok-sok évvel később nagyszüleim egy falubélinek adták, s tudtommal a jó öreg Csepi mai napig használatban van.)

Közvetlenül előttem egy világoszöld bicikli villogtatja hátsó lámpáját, noha momentán ezt nem indokolják a körülmények. Rajta fiatal lány üldögél magazinba illő cajgás szerelésben: bukósisak, biciklis kesztyű, rövid ujjú biciklis felső és hozzá illő nadrág, bokáján fényvisszaverő csík. Már csak a szponzorok nevei hiányoznak róla, meg egy szám a hátáról. Nagyon profinak tűnne, ha nem lenne bántóan új minden rajta, és vakítóan tiszta az alatta várakozó bringa. Erősen teltkarcsú alkata sem azt sugallja, hogy rendszeresen tekerne, pláne nem versenyszerűen.

Épp kinézelődöm magam, amikor a lámpa vált, és meglódulnak az eddig várakozó testek. Az egyiknek autó formája van, s úgy gondolja, neki nem kötelező megadnia az elsőbbséget a bevásárló biciklis hölgy számára. Hajszálnyival hussan el a megdöbbent nő orra előtt. Szerencsére nem történik baleset, csupán néhány megjegyzés lát napvilágot az autóvezető szellemi képességeire vonatkozóan. Szép sorban átkerekezünk a túloldalra. Mivel szemből is jönnek, így nem tudok előzni, pedig elég lassan halad véletlenszerűen kialakult konvojunk. Úgy tippelem, az előttem haladó hármast nem az infarktus és a stressz fogja elvinni. Fittyet hánynak a rohanó világra, nyugodtan és ráérősen tekernek, már-már egy igyekvő gyalogos sebességét közelítve.

Mire az ellenkező irányból elfogynak a cajgások, a kanyarhoz érünk, így továbbra is türelmesen viselem a nyugdíjas tempót. Reménykedve várom az egyenes szakaszt, ám hiába: újfent jönnek szemből, megint csak lehetetlenné téve, hogy előzzek. Morcosan figyelem a velünk párhuzamos úton tovarobogó autókat, mígnem feltűnik: a túloldalon nem is robognak tova, jókora dugóban araszolnak arrafelé, amerre mi is tartunk. Átérzem sorsukat, s a velem közel azonos vonalban cammogó Toyotát figyelve, kínrímet rögtönzök:

Mellettem egy kis Toyota,
elöttem három totoja,
bí - bá - bú!
Gyorsabb nálunk, cajgásoknál
egy andalgó százlábú!

Lassan közeledik a megváltás, egy jókora lámpa képében. Bár még piros, de amint zöldre vált, megszabadulok végre a csiga triótól. Rákészülök a dologra; elgurulok az egymás mögött sorjázó totoják mellett, s egészen a biciklis átkelő szélénél állok meg, ott várakozom. Az éllovas hölgy végigmustrál bevásárló kosárkája mögül, szelíden elmosolyodik. Tán látja rajtam a türelmetlenséget, a kirobbanni készülő belső feszültséget, a sürgetés ostoba kényszerét. Visszamosolygok, s ennek a mosolyváltásnak a lassan tovatűnő emlékével tűnök én magam is tova, amikor szabad jelzést kapunk. Már réges-rég elmaradt mögöttem a hármas, amikor még mindig azon töprengek, hogy talán nekik van igazuk: Minek ez a rohanás?

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak