Füst

Füstöt fúvó szürke tornyok
komor árnya rám vetül,
gyártelep udvarán állok
bús alakként, egyedül.

Nézem az ég felé folyvást
illanó mérgek ködét,
amely feketévé fojtja
lassan mindőnk életét.

Vajon mikor telik majd meg
odafenn a kék edény?
Vajon meddig zöld még a fű
idelenn, a Föld színén?

Nem tudhatom, miként más sem.
Kígyózik mélán a füst.
Én hullaszínűnek látom.
Mások számára ezüst.

• Előző
• Tovább