Szoborpark

Különös parkba tévedtem,
és ott a múltba révedtem:
bámultam a sok-sok szobrot,
olvasgattam, ki mit mondott,
mit is üzent általuk,
noha műve átaludt
nemzedéket és korszakot,
a lényege mit sem kopott –
most is gondolatot ébreszt,
bár másfélét, mint az évek
és rendszerek korlátai
szabtak volna egykor neki.
Végignéztem őket sorra,
úgy éreztem, mintha szólna
hozzám szürke, néma szájuk,
s azt mondanák: „Már rég várjuk,
hogy megértsék végre szavunk,
de másnak csak holt kő vagyunk.”
A többitől kicsit messzebb
egy talapzat állt, s úgy tetszett,
épp imént lépett le róla
az, kinek ott dolga volna.
Kíváncsian olvastam el,
kit vár vissza vajon e hely –
tábláján egy mondat állott:
Óvjátok az Igazságot!

• Előző
• Tovább