Szellem

Árnyék vagy az éjben,
áttetsző köd-szellem,
testtelenül lebegsz,
míg én félelemben
forgolódom egyre,
és nem jő az álom –
de ha mégis jönne,
rémülten kiáltom
az üres szobának,
hogy segítsen rajtam.
Őrületbe kergetsz,
elveim feladtam.
Hol van már a higgadt,
realista énem?
Hiába megannyi
bölcselkedő érvem,
megcáfolta mindet
puszta létezésed.
Itt vagy, látlak, noha
rég nincs érverésed.
Mondd, miért épp engem
rémísztgetsz ily hévvel?
Vérem jéggé dermed,
amikor rám nézel.
Hirtelen bukkansz fel,
és eltűnsz, ha sejted:
más is megláthatna.
Rémes lényed rejted.
Ha mesélnék rólad,
nem hinnének nekem.
Azt gondolnák, hajszolt
agyam tréfál velem,
és neves szakembert
súgnának fülembe,
aki ismerősük
félszét hozta helyre.
Na azt már nem! Rajtam
nem győzhetsz ily könnyen,
felveszem a kesztyűt,
mi arcomba röppen,
és harcolok, ha kell,
nem futok el gyáván.
A házat akarod?
Álmodj csak, királylány!

Lehet, hogy tiéd volt,
de az már a múlté.
Az az idő elszállt,
ez most az élőké,
nincs itt helyed többé,
menj hát a dolgodra!
Ha nem mész magadtól,
én űzlek sírodba!
Ideje pihenned,
elfogadnod holtad.
Egykori önmagad
már lezárult korszak,
és bármi is maradt
terveidből félbe,
nem fejezheted be.
Tűnj a feledésbe!
Nincsen mire várnod,
nincsen mit remélned,
rád azonban várnak:
hív a bús enyészet.
Hogy helyetted éljek,
felesleges kérned –
saját utam járom,
saját vágyam éltet,
s bár a történelem
ismétlődik olykor,
én nem ismétellek.
A jelen egy új kor.
Hasonlítunk? Lehet.
Büszke dac van bennünk,
tán ez köti össze
lázadozó lelkünk,
ám a te lelkednek
máshol van már dolga.
Enyém még hús-börtön
nyűgjeinek foglya.
Árnyék vagy az éjben,
nyughatatlan szellem.
Menj, koporsód szólít.
Egy másik életben
testet ölthetsz talán,
hogy átérezd újra,
milyen, mikor arcon
simít a Nap ujja.

• Előző
• Tovább