A mélyben

Nyugodt a tó vize, fekete az éj,
nád közt susog búsan a lágy nyári szél,
s valaki a mélyből válaszol neki.
Alakját a holdfény el nem érheti.

– Ki vagy Te? – kérdezi a nyáréji szél.
– Nem vagyok, csak voltam – halk válasza kél,
s fodrot vet a felszín, titka felbugyog –
Ember voltam egykor, most halott vagyok.

– Milyen ember voltál? – kíváncsi a szél.
– Rossz ember. Olyan, ki csak a pénznek él.
Vagyonom hatalmas volt, ám a szívem
nem érintette meg soha semmi sem.

– Bánod halálodat? – sajnálja a szél.
– Bánom, hogy gyilkosom ma is vígan él,
cégeim, vagyonom, nejem már övé,
s híre makulátlan, szenny nem ér köré.

– Bosszút állnál rajta? – töpreng el a szél.
– Ha tehetném, igen! Mindenem e cél.
Nem maradt semmim se, csak szilaj dühöm.
Ha mellettem ázna, az lenne öröm.

– Nem tanultál semmit – rója meg a szél.
– De igen! Már értem, a víz mit beszél,
meghallom a halak néma énekét,
és látom az élet valós lényegét.

– Hogyha látod, miért vágyod bosszúdat?
– Mert nem feledhetem ember-voltomat:
húsom foszlik egyre, puszta csont vagyok,
ám önzésem kitart, amíg rothadok.

• Előző
• Tovább