Főnixmadár

Főnixmadár ül a fészkén, s figyeli a tájat,
innen, a zord hegy csúcsáról mindent jól beláthat.
Odalenn, a kis faluban emberek nyüzsögnek,
nem sejtik, hogy réges-régen szemmel tartja őket.
Illetve, az egyik tudja. Töpreng napok óta,
miként juthatna fel hozzá, a magas hegycsúcsra.
Eltökélte, kér egy tollat a Tűz Madarától –
úgy tűnik, a bátor ifjú nem fél a haláltól.
Vállalja, mert ez lehet csak gyógyír a bajára:
ha sikerül, teljesülhet leghőbb kívánsága.

Főnixmadár ül a fészkén, s figyeli a merészt,
ki felfelé kapaszkodik. A feladat nehéz.
Izmok dolgoznak keményen, no meg az akarat –
mire felér (hogyha felér...) mögöttük mi marad?
Az akarat önmagában semmi, kósza fény csak,
remény kell ide még és hit, miből táplálkozhat.
Zihálva, verejtékezve mászik egyre feljebb,
komisz szél fúj, sebes keze lassacskán megdermed.
Vajon mi az, ami hajtja, mi lehet a vágya?
A főnix most már kíváncsi, érdeklődve várja.

Főnixmadár ül a fészkén, és a legényt nézi.
Sikerült, feljutott hozzá. Most szeretne kérni.
Bár próbálja, képtelen a szó elhagyni ajkát,
de a madár így is érti, kitépi egy tollát.
Félve nyúl a fiú érte, áhítattal fogja –
a tűzszínű, csodás holmit végre birtokolja.
Némának született, mi más lenne kívánsága?
Szeretne beszélni ő is, mint megannyi társa.
Végigsimít ajkain, majd szóra nyitja száját –
visszhang ismétli utána a boldog kiáltást.

Főnixmadár ül a fészkén, lehunyja szemeit,
hiába, a helyzeten ez már semmit se segít.
Sikolyát – a halálsikolyt – kristálytisztán hallja,
a zuhanó testet a szél a sziklákhoz csapja.
Bátor volt az ifjú, ámde ostoba is egyben,
óvatlanná vált, miután részesült a kegyben –
sietett le, hogy mielőbb beszélhessen végre,
és a fáradt kapkodásnak ez lett gyászos vége.
A főnix elrugaszkodik, felszáll most fészkéről.
Pörögve hull le egy toll a szikla pereméről.

A miskolci Irodalmi Rádió felvétele, előadja: Balla Tímea

• Előző
• Tovább