Nyeregben

Hosszú, koromsötét pillák alól néz rám,
némán figyel engem, furcsának talál tán.
Kócos, dús sörényét olykor meg-megrázza,
gyanakodva lesi, mit teszek hátára.

Utálja a nyerget, mégis tűri terhét.
Mint lovaknál mondják: már régen betörték.
Hosszú évek óta cipel embereket,
s még nem fordult elő, hogy bárkit levetett.

Megpaskolom nyakát, majd ráülök végre,
elindulunk együtt az erdő mélyére.
Széles, kitaposott ösvény, amin járunk,
de e csendes órán másokat nem látunk.

Madarak dalolnak, susognak a vén fák,
Ő csak rakosgatja egykedvűn négy lábát.
Léptei ritmusát magam is átveszem,
csupaizom teste hintaként ring velem.

Vadvirágos rétre jutunk nemsokára,
titokban mindkettőnk ezt a percet várta.
Felgyorsul a tempó, vágtázunk a széllel –
jöttünkre néhány fürj félve rebben széjjel.

Szabadság. E szép szó bukkan fel elmémben,
miközben itt ülök hátasom nyergében.
Számomra szabadság, számára szolgálat.
Hisz nem Ő, hanem én vagyok ki irányt szab.

Magam előtt látom hajdani őseit,
kik nem ismerték még a kantár nyűgjeit,
s végtelen síkságok uraiként éltek –
billogtól, karámtól, ostortól nem féltek.

Ám az ember önző. Addig nem nyughatott,
míg a gyors patákból maga is nem kapott,
s ha már nem növesztett, hát rabolt magának.
Azóta a lovak istállóban hálnak.

Repít a több mázsa megtestesült szépség,
és szívemben lassan eloszlik a kétség:
Ő tán sose vágyott rabságból más létbe.
Minek? Szállás, étel, szeretet a bére.

• Előző
• Tovább