Fekete párduc

Nesztelenül oson a szurokszín éjben,
karcsú fekete árny a feketeségben,
csak szeme villan fel néha-néha sárgán,
prédája ott táncol fényes pupilláján.

A kis majom érzi végzetét és retteg,
ám hiába tépi láncát, az nem enged –
lábát a szűk béklyó vasmarkába fogja.
Nem szabadulhat el a fémketrec foglya.

Éhes a párduc, de ösztöne bajt jósol,
némán lapul, úgy les a sűrű bozótból.
Végül azonban győz felette a vére;
reccsenés – a majom életének vége.

Reccsenés ...majd dörgő csattanás mögötte,
a csapda ajtaja bezárult örökre,
ujjongó emberek közelednek felé,
nevetve állnak a morgó jószág köré.

Két hosszú rúd siklik a helyére gyorsan,
és a ketrec máris izmos vállukon van.
Sietve indulnak, viszik a portékát,
– ezúttal még élve – a dühös nagymacskát.

Órák, napok telnek, s nem nyílik börtöne,
csak a hely változik, sosem a helyzete.
Mérges volt, most ijedt. Már féli az embert,
miközben repülőn szelik át a tengert.

Idegen, új világ nyílik meg előtte,
őrjítő hangzavar és száz szag körötte.
Amerre kiláthat zord rácsai közül,
arra nincs fa, bokor; szürke fal tömörül.

Újabb hely, új börtön, új ember érkezik.
Ez se más. Vagy mégis? Hússal kedveskedik.
Halk hangon duruzsol, nyugtatja barátját,
s Árnyéknak nevezi el újdonsült társát.

Kedves férfi, lassan elnyeri bizalmát,
gyorsabban múlnak így a vánszorgó órák.
Ám egy nap kezében korbáccsal lép hozzá,
s neki ugrani kell a parancsra. Hopplá!

Hónapok telnek el, míg megszokja lassan.
A cirkusz plakátján immár ő is ott van:
„Árnyék, a fekete párduc s idomárja
Önt és gyermekeit szeretettel várja!”

Nyüzsgő embertömeg ül a nézőtéren,
ámulnak társukon, aki nagy merészen
pattintja ostorát, és a párduc ugrik –
az égő karikán kecsesen átúszik.

Tapsolnak, ő pedig már kötélen szalad,
feszül súlya alatt, de el mégsem szakad,
utána labdára szökken és gurítja.
Jutalma mindezért egy finom cukorka.

Napra éj, nyárra ősz, a cirkusz vándorol,
oly mindegy, merre jár, maradás nincs sehol,
mindenütt ugyanaz: kíváncsi emberek,
perecet majszoló, zsivajgó gyerekek.

Barátja nagy ritkán mesélget Árnyékról,
hazugságokat mond a vad bestiáról,
és feléje csattint ostorával néha,
hadd lássák: korlátlan fölötte hatalma.

Azt nem látja senki, hogy bársony bundáját
megperzselte a láng a szűk karikán át,
sem azt, hogy fel-alá járkál ketrecében,
amely túl kicsi az ő testéhez mérten.

Álmában otthon van, szabadon kószálhat,
jóleső izgalom járja át: vadászat!
Nem döghúst, valódi prédát tép agyara,
nincsenek rácsok és nincs tüzes karika.

De ébred, itt az est. Kezdődik a száma.
Közeleg már felé ittas idomárja.
Mérges, mert kosarat kapott egy leánytól,
s felderül ha látja, félnek parancsától.

„Ugorj!”- ordít rá, ám Árnyék meg se rezzen.
Hová? Nincs karika a gyűlölt ketrecben.
Korbács csattan rajta, majd az ajtó nyílik.
„Ugorj, te nyavalyás!” És a párduc ugrik.

• Előző
• Tovább