Készült: 2006. március 14. kedd

Kóbor kutya

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Kivert kutya ballag éhesen az úton,
s mivel egyebe nincs, rágódik a múlton:
szebb napokat látott valaha e pára,
úri ház küszöbét tapodta négy lába.

Akkor virgonc kedvű, apró kölyök volt még,
játszadoztak véle, ölben dédelgették,
ám ahogy nőtt, úgy lett mind terhesebb léte,
mígnem bekerült egy újsághirdetésbe.

Eladták életét, mintha csak tárgy lenne,
s vettek egy aprócska terriert helyette,
őt pedig elvitte újdonsült gazdája,
hogy vigyázzon sok szép, kövér birkájára.

Juhászkutya volt, hát őrizte a nyájat,
messzire kergette az ordas komákat,
és az öreg juhászt nagyon megszerette,
boldogan teltek a napjai mellette.

Csakhogy egy év múlva véget ért jó sora,
meghalt a gazdája, de élt annak fia –
és ő túladott a barikon sietve,
csupán azt nem tudta, vele mit tehetne.

A városba került végül, egy telepre,
volt ki simogatta, volt aki megverte,
s mikor csődbe ment a kétes vállalkozás,
szépen ott feledték. Nem kellett már tovább.

Néhány állatbarát szabadította ki,
a menhelyre vitték, enni adtak neki,
azonban hiába várt egy új gazdára.
Napjai immáron meg voltak számlálva.

Az utolsó percben mégis jöttek érte.
A férfi nem nézett nagy, okos szemébe –
csak intett, és őt is egy autóra rakták,
sok társával együtt messze szállították.

Kísérleti labor volt a célállomás,
honnét saját lábán állat nem megy tovább,
neki viszont másként alakult a sorsa:
megszökött, hogy inkább maga alakítsa.

Szerencséje volt, nem akadtak nyomára.
Szabadon kóborolt napokig magába’,
a kukákban talált maradékot ette,
míg aztán egy koldus magához nem vette.

Kis fakalyibában lakott a csúf némber,
azt a rozzant viskót őrizte ő éjjel,
és az étel mellé gyakran rúgást kapott,
bár enni az asszony csak nagy ritkán adott.

Meglógott volna rég, ha nincs súlyos lánca,
ám gazdája bölcsen azt tett a nyakára –
nem bírta elrágni, s hiába rángatta.
A szipirtyó vígan kacarászott rajta.

Egyszer aztán koszos kölykök gyűltek köré,
botokkal piszkálták, követ dobtak felé,
s ricsajozásukat megunva egy csöves,
eloldotta rozsdás láncáról az ebet.

Visítozva szaladt a gyerekhad szerte,
őt azonban ez cseppet sem érdekelte,
futott, amíg vitte négy legyengült lába.
Ahol összerogyott, lelt új otthonára.

A családnál élt egy kényes perzsamacska,
nem nagyon szívlelte, de békében hagyta,
s midőn a vén kandúrt kimúlva találták,
azt hitték, ő tette. Az utcára rakták.

Később hívogatták, nem mozdult helyéről,
némán lapult, nem jött elő rejtekéből.
Keresték napestig, majd lemondtak róla,
ő pedig útra kelt, kóbor korcs lett újra.

Azt gondolnánk róla, gyűlöli az embert,
minden újabb arcban újabb fájdalmat sejt,
többé nem tud hinni simogató kéznek,
mézes-mázos szavak hozzá el nem érnek...

Nem így van. Ő kutya. Bízni fog a sírig.
Bízni azokban is, kik gépnek tekintik.
Csalódások mellett más is van szívében:
a remény, hogy végre szeretetben éljen.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak