Készült: 2008. március 02. vasárnap

A boszorkány erdejében

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Sötét, komor, gonosz erdő, úgy mondja a szóbeszéd –
aki belép fái közé, utoléri azt a vég.
Ez a boszorkány erdeje, tudják jól az emberek;
ártó bűbája alatt áll rég az egész rengeteg.
Kerülik is évek óta, s ha felőle fúj a szél,
a szívükben borzongató, fekete félelem kél.
Néha hallják vihogását – ha kondérjába kerül
egy-egy állat (vagy más...), attól mindig jókedvre derül.
Kerítése csontokból és koponyákból van rakva,
éhes varjak, csókák hada ül várakozón rajta.
Ha varázsfőzetet készít, ők gyűjtik az anyagot:
kígyót, békát, denevért meg pókot, kövér kukacot...
A bibircsókos szipirtyó kertje sem épp átlagos;
ezerféle mérgező és ártó növény akad ott.
Teliholdas éjjeleken seprűre kap a banya,
s aki fölött elrepül, azt gyötri rémálmok hada.

Hogy ki látta mindezt? Senki. De így beszéli a nép,
és ez a hitelességhez számukra éppen elég.
Nem csoda hát, hogy a kicsiny csapat megszeppenve áll:
a négy gyerek fogadását mostanra megbánta már.
Topognak az erdőszélen, hisz úgy szólt az esküvés,
hogy négyük bátor bandája az erdővel szembenéz.
Pontosabban, be is mennek. Igen, bemennek oda.
Meglesik, miként néz ki a vén boszorka otthona.
Nem eshet bajuk, mert mindnél ott a védő amulett...
Zsebeik mélyén lapul egy-egy jókora fakereszt –
mogyoróágból készültek, hajszállal kötötték át
(lányok tincséből szerezni volt ám csak jó mulatság!),
s mikor a pap másfelé járt, a szenteltvíz tartóban
megmártották műveiket egymás után szép sorban.
Eképpen felfegyverkezve indul most a kis sereg,
nem rettenti vissza őket az átkozott rengeteg.

Csalogány szól, pocok surran, könnyű bogárszárny zizeg...
Szokványos nesz. A kölyköket ki is leli a hideg.
Suttogva szólnak egymáshoz, és azt kérdi egyikük:
mit csinálnak, ha maga az erdő fordul ellenük?
Lehurrogják. Mennek tovább, az ösvényt lesi szemük,
gombán és virágon kívül mást nem lát tekintetük.
Fogalmuk sincs, hogy mióta gyalogolnak. Idebenn
valahogy minden oly furcsa. Ismerősen idegen.
Hirtelen vékony, reszelős hangot hall a négy gyerek.
A boszorka! És akihez beszél... az egy szörnyeteg!
Lehasalnak az avarba, és az útról letérve
a sűrű bozótba kúsznak, ott lapulnak meg félve.
Óvatosan hajtják félre fedezékük ágait,
hogy közülük kémleljék ki a boszorka titkait.
Egy kis tisztás, rajta kunyhó. Fából van a kerítés.
Szörnyetegnek nyoma sincsen... De látnak egy őzikét!

Persze, valójában nem őz, hanem gyilkos rém lehet,
csak a banya megbűvölte, hogy becsapja a szemet.
Gyanakodva hegyezi két nagy fülét a bestia,
s feléjük néz. De gazdája éppen nem figyel oda.
Nem lehet tudni, mit csinál, mert lehajolva matat –
vakondokot nyúz, vagy kopaszt egy pórul járt madarat...
„Így ni!” – szól és feláll végre. Lábánál kövér nyuszi.
„Menj! Már összeforrt a lábad.” – mondja neki a boszi.
El is iramodik nyomban, nem kéreti az magát.
Ámélkodva figyeli az eseményt a társaság.
Házába indul a néne, utána az őzike.
„Nem barátom, patásoknak idekinn van a helye!”
Szelíden tuszkolja arrébb és becsukja ajtaját,
kinn marad a jószág és a négy bujkáló jóbarát.
Összenéznek a gyerekek. Hát most aztán mi legyen?
Talán mégsem a gonoszság tanyázik eme helyen?

Tanakodnak, a legnagyobb végül elszánja magát.
Oda fog lopózni, beles a kicsiny ablakon át!
Az őz elment, ennél jobb alkalmat már hiába vár.
Feláll, s indul. Görnyedt testtel, csendesen lépkedve jár.
Visszafojtott lélegzettel figyelik a többiek,
merészségére titokban egy picit mind irigyek.
A nyitott ablakhoz érve még fél percig habozik,
aztán benéz, sőt be is nyúl! Elvesz onnan valamit.
Iszkol vissza társaihoz, markában a figura
vad, vicsorgó farkast formáz, fehéren villog foga.
Faggatják, van-e varázsüst, látott-e benn sok csodát,
ám ő tiszta, rendes helynek írja le a kis szobát.
Csalódottak. Nem ezért jött, nem ezt várta a banda.
Pajtásaik a faluban jót derülnek majd rajta –
a vasorrú helyett csupán öreg nénit leltek itt,
pedig milyen nagy műgonddal faragták keresztjeik.

A szél egyre hűvösebb, így indulnak hazafelé,
nem számít, ha száraz faág kerül a talpuk elé,
nem törődnek már a zajjal, nincs itt veszély semmi se.
A tolvaj nézi zsákmányát. Vissza kéne vinnie...
Az az igazság, megtetszett neki a szobor nagyon,
ahogy ott állt egymagában az ósdi tölgyasztalon.
Megáll és úgy bámulja a csodálatos figurát,
melynél élethűbbet soha sehol senki nem csinált.
Észre sem veszi, hogy egyre távolodnak társai,
arra figyel, milyen furcsán bizseregnek tagjai.
Szédülni kezd, őrjítően forog a világ vele,
kiáltana, de nincsen már hozzá elég ereje.
Amazok csak mennek, mennek. Tervezik mit mondjanak,
hogy ne legyen nevetséggé a banyavadász csapat.
„Hé, várjatok csak! Lemaradt.” – mondja az egyik kölyök.
Panaszos-dühödt vonítás hangzik fel hátuk mögött.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak