Mesés mese

Az óra nemsoká elüti az éjfélt,
már a tücsök nép is nyugovóra tért rég,
minden elcsendesült, álom ült a tájra,
a szép telihold csak ezt a percet várta.

Kibújik most végre felhőpaplanából,
hogy a lentieknek adjon sugarából,
bevonja ezüsttel a fák koronáját,
s elöntse fényével az erdő tisztását.

Mint varázsütésre, a holdfényes éjbe
tündérek táncolnak a szunnyadó rétre.
Léptük alatt fűszál nem hajlik semerre,
legfeljebb, ha szellő kényszeríti erre.

Nyomukban különös népek menetelnek:
egyszarvúak, törpék, manók következnek,
koboldok, lidércek, ronda boszorkányok,
ijesztő szellemek, hatalmas sárkányok.

Az éjjeli égen vámpírok repkednek,
s bár a griffek ellen nem versenyezhetnek,
gyorsabbak a csendben szálló pegazusnál,
mely jócskán kimerült hosszadalmas útján.

A kentaurok közt faunok topognak,
mögöttük mogorva dzsinnek várakoznak.
néhány sellő néz ki a patak vizéből,
itt van már mindenki a földkerekségről.

Egy öreg tölgyfa áll a tisztás közepén,
e köré igyekszik a sok-sok furcsa lény.
Messziről érkeztek, ki-ki más országból,
rejtélyes legendák ősi homályából.

Várakozón néznek a százéves fára,
melynek egy nagy bagoly épp most száll ágára.
Láttára elcsitul a zsibongó lárma –
a Bölcs érkezett meg madár alakjába.

Vakító fény villan, és a bagoly helyett
vénséges vén agg néz velük farkasszemet.
Köpenye feketébb az űr sötétjénél,
szakálla fehérebb a friss hó színénél.

Senki sincs a réten, ki tudná hány éves,
pedig sok közülük több száz évet élt meg.
Szavaira figyel most az egész tisztás,
némán hallgatják meg fontos mondandóját.

“Azért hivattalak össze benneteket,
mert a világunkra nagy veszély közeleg.
Különbözők vagyunk, de egyforma létünk:
varázserőnk nélkül élni nincs esélyünk!

Más korokból jöttünk és más kultúrákból,
mégis egy helyről mind, egyazon világból.
Emberi képzelet hozott létre minket,
merész mesék adták csodás bűverőnket.

Jól is volna ez így, ám az idő halad,
kit bezártam egykor, az most ismét szabad,
s uralkodni akar minden élőlényen.
Nem más ő, mint Raltan, régi ellenségem.

Ellopta a Vágyak Hárfáját házamból,
minek halk dallama ősidők óta szól –
emberi szívben kélt álmoknak hangja ez,
remény és hit ennek zenéjéből ered.

Illetve, csak eredt, most más dallam járja,
mert Raltannak saját, önző dalát játssza.
Remény és hit nélkül üres báb az ember,
ki képzeletével játszani már nem mer.

Nem hisz álmaiban, nem sző új meséket,
az életben többé nem lát semmi szépet,
fantáziája szűk, zord börtönben senyved,
vágyai, tervei örökre elvesztek.

Márpedig, ha így van, mi is bajban vagyunk,
mert új mesék híján lassan elsorvadunk,
és míg mi gyengülünk, Raltan erősödik,
hatalma a Hárfa révén növekedik.

Vissza kell szereznünk a varázsszert tőle,
bár nem lesz egyszerű, megmondom előre.
Jól elbújt előlem, mindent eltervezett,
nyoma az emberi világba átvezet.

Akad itt köztünk pár sötét, gonosz lélek,
de most közös célunk, meg kell, hogy értsétek.
Raltan telhetetlen, s nem tudja: a Hárfa
zsarnoki terveit nem soká szolgálja.

Óránként egy újabb húr pattan el rajta –
midőn egy sem marad s elnémul a hangja,
elpusztulunk mi is, az emberek pedig
elvesztik önmaguk: örömük s álmaik.

Nem húzom hát tovább az időt, mert drága.
Nem tehetünk mást, mint indulunk utána.
Eddig kerültük az embert, most azonban
meg kell mutatkoznunk majd teljes valónkban.

Vigyázzon mindenki ahogy tud, magára,
sok veszély leshet ránk az embervilágba’!
Akinek sikerül tolvajunk meglelni,
próbálja tőle a hangszert elemelni.

Gyűlölöm a fölös vérontást, de ha kell,
jövőnkért akár a végsőkig megyek el.
Van kérdés? Hogyha nincs, a gyűlésnek vége.
Kívánom, utatok szerencse kísérje.”

Mivel senki nem szól, fény villan fel újra,
és a bagoly elszáll csendesen huhogva.
Izgatott csevejbe kezdenek a lények,
nemsoká maguk is indulásra készek.

Mind odamegy, hová köti őt gyökere,
hol szárnyra kelt róla a legelső mese.
Az se baj, ha közben letűnt már ama nép,
mely életre hívta egykor történetét.

Kiürül a mező, csak ketten maradnak.
Az apró odaszól félénken a nagynak:
„Nem mehetnék veled? Enyéim itt hagytak.
Azt mondták, túl kicsi vagyok még, maradjak.”

Meglepve néz le rá a kérdezett, s nevet:
„Megvolt rá az okuk, hogy ezt mondják neked!
Ugyan, mit tehetnél, te apró manócska?
Menj haza és vigyázz inkább otthonodra.”

„Való igaz, hogy nem nőttem nagyra, mint Te.
Ám lehetek én akármilyen picinyke,
tudd meg, nagyobb vagyok mégis mindőtöknél!
Ti nem láttok tovább a puszta külsőnél.

Én másokat nem test, tett alapján mérek,
s tudom, kicsiben is laknak nagy értékek.
Ha nem fogadsz társul, hát megyek egyedül,
akkor is, ha ez az életembe kerül.”

Eltöpreng a másik, majd sóhajt egy nagyot.
„Látom, méretednél elszántságod nagyobb.
Nem bánom, ha akarsz, tarts velem apróka.
De előbb még gúnyát váltanék az útra...”

Így szól, s megvonaglik emberi alakja,
szőrössé lesz teste, megnyúlik az arca.
Perc múltán jókora farkas áll helyében,
agyara fehéren csillan a holdfényben.

„No mi az, apróka? Tán valami baj van?
Testet vagy tettet látsz bennem, a farkasban?”
– morogja gúnyosan a hökkent csöppségnek,
ám az nem iszkol el, így felel a rémnek:

„Nevem Topi, és az, amit látok benned,
idegen számomra, így pár kérdést felvet:
Hová megyünk s ki vagy? Milyen szülőfölded?
Védelmet remél, vagy fél az ember tőled?”

„Morv vagyok. Valaha rettegték valómat,
és aggódva lesték miattam a holdat.
Sötét korban jöttem egy sötét világra,
ott, hol erős volt a lelkek gonoszsága.

Számtalan társam járt az éjben mellettem,
és megannyi mese emberi fejekben...
Ma csak mozivásznon él már történetem,
igazi félelmet nem keltek senkiben.

De elég, induljunk! Majd meglátod magad.
Miként a Bölcs mondta, az idő csak halad.
Ülj hátamra Topi, s kapaszkodj erősen!
Ha lepottyansz, lenn is maradhatsz felőlem.”

Szót fogad a manó, máris száguldanak,
oly gyorsan, hogy a fák foltoknak látszanak.
Hirtelen eltűnik körülöttük a táj,
farkas és lovasa most a határon áll.

Képzelet s valóság mezsgyéjét átlépve
máris célhoz értek, emberi vidékre.
A dombról egyenest egy falura látnak;
csend honol, békésen alszanak a házak.

„Ne feledd, ideát sebezhetők vagyunk!
Jobb nekünk, ha minél kevesebb zajt csapunk.
Visszaváltozni most teljesen nem tudok,
megköt a telihold, farkasember vagyok.”

„Várj, van egy ötletem! Én előre megyek,
bűválomba küldöm valamennyi ebet.
Így majd nem verik fel jöttödre a népet,
s a környéken te is könnyedén szétnézhetsz.”

„Nem tudom, miféle manó vagy barátom,
de engem ne bűvölj álomba, ajánlom!
Itt várok, míg jelt adsz. Az ötleted remek.
Úgy látom, mégiscsak a hasznomra lehetsz.”

Topi belopódzik az összes udvarba,
álomport szór csendben a házőrző hadra,
aztán halkan füttyent – Morv érkezik nyomban.
Szemeiben a fény sárga lángként lobban.

Ezúttal két lábon jár a farkasember,
időközben kész lett az egyszerű tervvel:
ő istállót, garázst, pincét, padlást néz át,
míg a manó gondja addig a lakóház.

Topi bólint, s ki-ki végzi feladatát,
Besurranak ajtón vagy épp ablakon át,
ám sehol sem lelik azt, amit keresnek.
Úgy tűnik, a Vágyak Hárfája nem lesz meg.

„És most hova tovább? Menjünk a templomba?”
„Menj, én be nem teszem a lábamat oda.
Megnézem viszont a temetőt mellette,
bár kevéssé hiszem, hogy Raltan ott lenne.”

Átvizsgálnak mindent, s mikor végigérnek,
Morv halkan felmorran: ismert szagot érez.
Nemsoká meglátják a közelgő vámpírt,
de hiába várják, nem hoz ő se jó hírt.

„Észak felől jövök, semmit nem találtunk.
Társaimmal most a régi várba tartunk –
ma múzeum csupán, nem lakják emberek...
Hát Te merre mész Morv? És ki ez itt veled?

„Nem idevalósi, csak elkísért engem.”
„Szóval ő vigyáz rád, nehogy bajod essen!”
Nevetnek, majd Morv szól: „A városba megyünk.
Több a veszély, de tán több sikerrel leszünk.”

Elbúcsúznak, Topi ráncolja homlokát,
miközben Morv sima farkassá vedlik át:
„A városban éjjel is nyüzsgés és zaj van,
feltűnést keltesz majd a nagy forgatagban!”

„Tudom, de mit tegyek? Én Raltan helyében
biztos ott rejtőznék: benn a sűrűjében.
Persze lehet, hogy ő más földrészen lapul,
míg mi itt kutatjuk nyomait makacsul.”

„Van egy ötletem, csak csukd be a szemedet!
Tetőtöl-talpig szép barnára festelek.
Kutyának néznek majd, szabadon járkálhatsz,
megoldja a gondot egy apró varázslat.”

Rááll nagy nehezen, nem tud jobbat ő se.
Reméli, nem látja meg egy ismerőse...
Topi varázsporral szórja be, s ráolvas.
Ködszínű bundája földbarnává olvad.

„Jól van, azt is tudom, téged hova raklak:
újságba göngyöllek, és a számba kaplak,
csak nekem ne nagyon fickándozzál ottan,
mert a csontozatod könnyen összeroppan...”

Kihalt, sötét utcán csattog a négy tappancs,
Topi élcelődik: „Aztán nehogy vakkants!”
Válaszként Morv kicsit szorít a fogáson,
s foga közt morogja: „Ne aggódj, barátom!”

Befordul a sarkon, új utcába térnek.
Itt már sokan járnak, élesek a fények.
Zenebona, ricsaj, csikkek, szemét, szagok...
A falon táncoló árnyalakok nagyok.

„Ezt még az a Raltan sem bírná szerintem!
Menjünk egy csendesebb városrészbe innen!
Diszkózene mellett nem hallik a Hárfa,
nótáját akármily erővel is játssza!”

„Ebben van valami. Menjünk hát, de merre?
Itt nem nézhetünk be minden épületbe.”
„Hogyha hárfám lenne, oda vinném ahol
nem zúg így a tömeg és gép sem zakatol.”

Amíg ők kitartón róják az utakat,
az emberek között mind több hír szárnyra kap.
A tévében arról szólnak világszerte,
hogy a bolygót sok-sok furcsa lény ellepte.

Kínában sárkányok, ír földön koboldok,
görög vidékeken kentaur csoportok...
Ahol nappal van most, ott látni jól lehet,
hogy valamit keres a mítikus sereg.

„Mondd Morv, Te is hallod?” – kérdi Topi társát.
„Hisz nem vagyok süket! Hallom jól sírását.
A parkban rídogál egy kis embergyerek,
akit valahogyan elhagytak, elveszett.”

„Nézzük meg, segítsünk! Biztos fél szegényke.”
„És ha engem meglát, elmúlik a félsze?!
Dehogy megyek oda, nem vagyok én pesztra!
Koncentráljunk inkább a feladatunkra!”

„Márpedig én megyek, azonnal tegyél le!
Kivezetem azt a gyereket a fényre,
s ha majd észreveszik, hazakerül szépen.
Nem kószálhat árván, egyedül az éjben!”

„Csökönyös alak vagy. Jól van hát, nem bánom.
Legalább addig én a parkot bejárom.”
Kiköpi a lapot és rejtett tartalmát,
s a liget elnyeli robusztus alakját.

Topi hamarosan rálel a kicsire,
hároméves forma lehet a picike.
Kócos, göndör fürtök és nagy, kisírt szemek...
Bánatát feledve bámul rá a gyerek.

„Ne félj!” – mondja neki. „Gyere csak utánam,
kövess engem baba a fák között bátran!”
Hívja, csalogatja, módszere beválik:
„Töjpe!” – áll fel amaz. „Töjpe fogócskázik!”

Helyesbíti szavát: „Manó, és nem törpe!”
Nagy a park, de lassan kiérnek belőle.
„Ég veled!” – suttogja egy bokorba bújva.
A ded őt keresve kisétál az útra.

Csak egy járőrkocsi jár ilyenkor erre,
rendőrök találnak rá a kisgyerekre.
Minden jóra fordult, Topi elégedett.
De vajon Morv hol jár, merrefelé lehet?

Halkan szólongatja, még füttyent is párat –
hiába, sehonnan nem érkezik válasz.
A farkast keresve kószál a sötétben,
s elbotlik egy gacsos, kiálló gyökérben.

A csúf, göcsörtös fa gyökerei alatt
egy járat húzódik, mely a mélyben halad.
Ebbe a járatba bukfencezik bele,
szélsebesen gurul talaján lefele.

Bizonyára pocok vájta az üreget,
visszamászni innen bonyolult művelet.
Topi pár kísérlet után fel is adja,
s manó-varázslattal fényt szór a falakra.

Tovább folytatódik az út, még mélyebbre.
Úgysem mehet innen másfelé, csak erre...
Egy megbűvölt követ fog pindur markába,
hogy a szűk folyosón az legyen lámpása.

Zeneszó szüremlik távolról feléje,
nem is akármilyen! Egy hárfa zenéje.
Fenyeget, parancsol és rémít dallama,
szép, szelíd hangzatnak nincsen benne nyoma.

Egy hatalmas barlang kürtője e járat,
mely fölött a parkban mit sem sejtve járnak,
s íme, itt a gonosz Raltan búvóhelye.
De Morvnak hogy szóljon? Hogy tudassa vele?

Ahogy körbekémlel a jócska teremben,
meglátja a farkast egy vaskos ketrecben.
Szemmel láthatólag dühös helyzetére –
az efféle rabság nagyon nincs ínyére.

Foglyulejtője most édesdeden alszik,
Topi nagy merészen társához lopakszik,
és halkan suttogva megtudhatja tőle,
hogy a ketrec kulcsát zsebre tette őre.

„Bűvöld el Raltant is, miként a kutyákat,
aztán szabadíts ki, bevégzem munkánkat!”
– mondja Morv mormogva, s a manó nem kétli:
hogyha kiszabadul, a bűnöst széttépi.

„Nincs több álomporom, oda a varázslat.
Valami más módszert kell, hogy kitaláljak!”
„Vigyázz! Mágusbotját álmában is fogja,
amiatt lettem én e kaloda foglya.”

Topi bólint s indul, settenkedik némán,
ám egy húr épp ekkor pattan el a hárfán.
Pendülése olyan, mintha sikoly lenne,
százfelé visszhangzik a barlangtermekbe.

Raltan talpra ugrik azonnal a hangra,
és amint az apró manót megpillantja,
nevetve mutat rá faragott botjával.
Telibe találja bűvös sugarával.

Teste levegőbe emelkedik nyomban,
akárhogy próbálja, egy tagja se moccan.
„Ej pöttöm, az út itt véget ér számodra:
készülj fel, vár reád a vérfarkas gyomra!”

Suhint egyet, s Topi már a ketrecben van.
Morv feléje fordul, dühösen felmorran.
„Ne bánts, én vagyok az!” – kiált rá, hasztalan.
Csattan az állkapocs, Topinak vége van.

Kacag a varázsló: „Gyors voltál, mondhatom!
Becses társaságod egy kicsit itt hagyom.
Bocsáss meg, de szólít számtalan feladat,
remélem kibírod addig hiányomat!”

Gúnyosan nevetve távozik a galád,
a Hárfa közben csak játssza, játssza dalát.
Morv kitátja száját, hol a manó lapul,
és felsóhajt: „Hát ez remekül alakul!”

„Azt hittem, megeszel.” – bámul fel rá társa,
most is remeg belé minden porcikája.
„Megettelek volna, – kacsint rá – de féltem,
hogy életem eztán barnán kell leélnem.”

Két rács közt a manó könnyedén kicsusszan,
és a zsebébe nyúl. Benne csöpp üveg van
„Reméltem, hogy sose kell e szert használnom,
de úgy látom, itt már nincs más választásom.

Egy boszorka adta a főzetet nekem,
ha bajba kerülnék, akkor velem legyen.
Nem mondott egy szót se arról, mire képes,
csak ezt: hajtsam fel és bármi megtörténhet.”

„Nem bízok én meg az ilyen boszorkában,
meglehet, méreg van a kotyvalékában.
Ne idd meg, inkább menj és hívj segítséget!
Valahogy kibírom majd, míg ideértek.”

Még be sem fejezi, újabb húr van oda,
a bűvös hangszernek feljajdul sikolya.
„A Bölcs is tévedhet. Mióta itt ülök,
már a harmadik szál mondott csütörtököt.”

„Túl soká tartana az utat megjárnom,
gyalog lassabb vagyok, mint ha viszel háton.
Fél nap is eltelne, mire visszatérek,
márpedig a húrok száma sajnos véges.”

Felhajtja az italt és várja hatását,
látja álmélkodó társa pillantását,
rettentőn bizsereg, hullámzik a bőre,
aztán zsugorodni kezd minden körötte.

Óriásira nőtt! S pikkelyes a teste...
Sárkányként alig fér a barlangterembe.
Morv lentről bámul rá, szava is elakadt –
már nem jelent gondot ketrecén a lakat.

Kiszabadítja hát, de visszatér Raltan.
A farkasemberen megint varázs csattan;
ezúttal szoborrá dermed szegény pára,
dühe belerögzül zord kővicsorába.

Az álnok varázsló suhintana újra,
csakhogy mágusbotját egy mancs elsodorja.
Sárkánykarom töri ketté hitvány fáját,
hatalmától fosztva meg ezzel gazdáját.

Ő azonban így is veszedelmes alak;
megfogja a hangszert és kifelé szalad.
Topi bár szeretne, nem férhet nyomába,
hatalmas mérete a terembe zárja.

„Aki nagy testben él, nagyként viselkedik.”
Körbenéz és aztán nekiveselkedik –
plafonnak feszíti az összes erejét,
és végül áttöri a barlang tetejét.

Kőszobor barátját mancsaiba kapja,
az omló falak közt magával ragadja,
odakint a parkban leteszi a fűre.
Később még gondja lesz az élethű műre.

Sárkányszárnyaival felröppen magasra,
nem érdekli már, hogy bárki megláthatja,
keresi a tolvajt, és észre is veszi –
helyzetét egy újabb húr hangja felfedi.

„Négy” – számol magában, és lódul feléje.
Jaj, csak azt a gonoszt időben elérje!
Hány húr van egy hárfán? Fogalma sincs róla.
De a szolgálatot lassan mind felmondja.

Leszáll Raltan elé az utca közepén.
„Add ide békével, s akkor nem bántlak én.
Nézd csak, hogy mit teszel! Pusztítod világunk.
Jobb helyen lesz ez a bűvös hangszer nálunk.”

„Elszakadt pár húrja, na és? Van még bőven.
Akár az összes is elveszhet felőlem!
Hatalmam növekszik minden egyes percben,
mások sorsa pedig nem érdekel engem.”

Így felel, s ujjával Topi felé mutat:
„Parancsolom, legyél újra az, ami vagy!
Nincs szükségem másra, míg velem a Hárfa –
mágusbot nélkül is hat rád a varázsa!”

Valóban, sárkányból manóvá lesz ismét.
A hangszeren két húr bánja Raltan tettét.
Kacag: „Eltaposlak, ha nem kotródsz innen.
Eredj te mitugrász, több időm rád nincsen!”

Félre is áll fürgén a pöttöm az útból,
nem szívesen nézné meg talpát alulról.
Lapul a sötétben egy nagy kuka mellett,
amíg a varázsló zsákmányával elmegy.

Nem tudja, mit tegyen. Visszatér a parkba,
ahol Morvot imént szoborként lerakta.
Most is ugyanúgy áll, szürke kőbe zárva,
dühösen vicsorít bele a világba.

A manócska töpreng, de nincsen ötlete.
Ez eddig még sosem fordult elő vele.
Társa lábára ül, s végül sírva fakad –
könnyei a rideg szoborra hullanak.

„Ej, csurom víz leszek, kérlek, hagyd már abba...”
– hangzik fel a farkas dörmögő, mély hangja.
Teste még kő itt-ott, de lassan felenged,
merev végtagjai újra megélednek.

„Értem eddig senki nem ejtett még könnyet.
Te igaz barátként a varázst megtörted.
Megköszönni neked méltóképp nem tudom,
a szó művészete nem az én asztalom.”

Topi szipogva szól: „Örülök, hogy jól vagy.
Jobban kedvellek így, mint hűvös szobornak...
Raltan elment, és még nála van a Hárfa.
Nem tudom, mi módon akadjunk nyomára.”

„De én igen! Majd az orrom segít nekünk,
kiszagolom, merre haladt, s arra megyünk.
Messze még a hajnal, az utcák kihaltak,
s ő is az lesz hamar... Hej, csak ráakadjak!”

A manó felmászik hátára, és mennek.
„Ott állt utoljára, a szemetes mellett!
Fogalmam sincs, merre indult a lelketlen,
miután manóvá zsugorított engem.”

Morv szimatol, orrát a földre szegezi,
szagot fog, a nyomot kitartón követi,
ám egy szökőkútnál értetlenül áll meg.
Raltan nem ment tovább. De vajon hová lett?

„Akárhogy keresem, nyom tovább nem vezet,
a varázsló viszont nincs itt. Ez hogy lehet?”
„Szerintem a vízbe ugrott.” – felel társa.
„Tán ez is átjáró a mese-világba!”

Némi tétovázás után a farkas azt mondja:
„Nem bánom, mártózzunk meg hát a habokba.”
Belecsobbannak a szökőkút vizébe,
s elragadja őket a mesék örvénye.

Egy tóban tempózik már a barna farkas,
kissé dideregve a partra lábalnak,
szemügyre veszik a zord, kietlen tájat.
Sziklán és holt fákon kívül mást nem látnak.

„Ismerem e földet, sokat jártam itt rég,
pompás vidék volt ez, fáj látni mi történt.
Az enyészet köde ülte meg e helyet,
erről is a tolvaj, önző mágus tehet!”

Morv szagot fog, és a kiszáradt fák alatt
követik az utat, melyen Raltan haladt.
Egy durva kőkunyhó áll a pusztaságban
komor, sötét árnyként, gyanús némaságban.

„Ravasz ez az alak, visszatért lakába,
többszáz lény keresi odaát hiába.
Meseország üres, nincs ki erre téved –
illetve ezt hiszi, de jó nagyot téved.”

Közben világos lett, s a reggeli fényben
azt látják: zöldes füst száll ki a kéményen.
Felhővé tömörül, nem oszlik el fenn sem,
duzzad és növekszik minden egyes percben.

„Bármi is folyik benn, nem tetszik ez nekem.
Siessünk, művével nehogy készen legyen!
Ezt a felhőt nyilván ártó szándék szülte,
vigyázzunk nehogy a fejünk fölé küldje!”

Szavai még alig halnak el a légben,
a felhő elindul feléjük az égen.
Méregzöld cseppeket hullat a talajra,
s amit az eső ér, zöldes füstté marja.

„Szaladj Morv, ahogy tudsz, mert különben végünk!
A kőkunyhó itt az egyetlen esélyünk.
Tégy egy nagy kerülőt, s ha utunk nem állja,
rohanj be a gyilkos füst elől a házba!”

Máris visszafelé, a tóhoz nyargalnak,
jókora kanyart ír le a fürge farkas,
majd újra a kunyhó felé tart a páros.
A pusztító felhő a sarkukban szálldos.

Topi fél kezével zsebeiben matat,
ő maga sem tudja, hogy mi után kutat –
reméli, akad tán valami még nála,
aminek a mágus ellen hasznát látja.

Csak egy apró tükröt talál tarsolyában,
oly apró, hogy el is tűnik a markában.
Ez nem minősül épp hatékony fegyvernek...
Elrakni nem tudja már, mert megérkeznek.

Az ajtónak ugrik Morv, és be is dönti,
utasa lerepül, a fal mellett köt ki.
Raltan várja őket, kezében egy pálca.
Már csak három húrral szól a bűvös hárfa.

„Kitartóak vagytok, de ezennel vége.”
A farkasnak vörös sugár vág képébe,
és még mielőtt egy lépést megtehetne,
hamuvá porlad szét izmos, erős teste.

„Ne!” – kiált a manó. Felé fordul Raltan.
„Érte aggódsz, mikor te magad vagy bajban?
Véged van, nem ment meg most semmilyen trükköd.”
Topi maga elé emeli a tükröt.

Ismét vörös sugár csap ki a pálcából,
ám hervad a vigyor a mágus arcáról –
visszaveri a fényt a kis tükör őrá,
így magát bomlasztja vele szürke porrá.

Vége a gonosznak, vége van a dalnak,
a torz, parancsoló hangzatok elhalnak.
Sorban összeforrnak az elpattant szálak,
s új dallamot írnak az emberi vágyak.

Szép-szelíd-vad-vidám-bús-komoly a nóta,
nem játszott a hangszer ilyet már régóta.
Az emberek merész, titkolt képzelete
felébredt, és vele ébredt száz új mese.

A manó barátja hamvaihoz lépdel,
és a kupac mellett zokogva letérdel.
Itt mit sem használnak már a könnyek, tudja.
Morv a világukért életét áldozta.

„Bárcsak segíthetnék! Bármit kéne tennem,
megtenném azért, hogy Morv újra élhessen!
Tán a Bölcs képes rá...” – motyog reménykedve,
de ő maga sem hisz igazából benne.

A hangszert egyedül elvinni nem bírja,
így búcsúzásképpen csak végigsimítja.
A farkasemberen jár egyre az esze,
szomorúan indul a házból kifele.

Nem látja: a Hárfa mögötte felragyog,
s a szobában mindent aranyló fénybe fog.
A hamukupacok forogni kezdenek,
csillámló porukból alakot öltenek.

Egyiket szél söpri ki az ajtón, s viszi,
szemcséit a mezőn szerteszét teríti,
a másik azonban szilárd testet alkot.
Emberi arcára az élmény mosolyt lop.

Megfogja a hangszert és kilép a házból,
a pöttöm nincs tőle még oly nagyon távol.
Pár lépés, beéri, tenyerébe kapja.
„Jaj! Te.. Te.. Te vagy az? – lepődik meg rabja.

Vállára ülteti, úgy ballagnak tovább:
manó s farkasember, két igaz jóbarát.
„Remélem, a bundám eztán nem lesz barna!”
– mondja Morv, és Topi halkan kuncog rajta.

• Előző
• Tovább