A tolvaj büntetése

Menekül a tolvaj, zsákmánya zsebében.
Ezúttal bajban van: üldözik az éjben.
Túl messzire ment, ám késő már a bánat,
nyomában szorosan lohol egy vadállat.
Vadállat? Dehogy az! Földöntúli rémség!
Rosszabb száz állatnál, és nincsen segítség.
Lidérces álma kelt életre pár szótól.
Jó lecke. Sohase lopj egy varázslótól!
Amíg fut, tűnődik. Mit tuszkolt zsebébe?
Vajon mi ér annyit, hogy meghaljon érte?
Hiszen csak pár ékszer és egy kő van nála.
A mágus ezekért küld szörnyet nyakára?
Zsákutcába fordul. Ajaj, itt a vége!
Megperdül. Borzalmas szempár néz övébe.
A szempár gazdája tudja, mi a dolga –
agyarak villannak, életét kioltva.
Másnap reggel a holt furcsa hangra ébred.
Mi ez a nyekergés, túlvilági ének?
Erről neki eddig sehol nem beszéltek,
amikor azt mondták, hogy a lopás vétek,
igaz, csupán párszor fordult meg templomban,
és akkor is éjjel, abszolút titokban.
Ámde feledjük az arany ereklyéket,
izgalmasabbak a nyakával történtek:
noha átharapták, most ép és sértetlen.
A tolvaj megörül, bár kissé értetlen.
Zsebében ott a kő s a míves ékszerek,
tehát nem álmodta, valóban ténykedett,
üldözőjét viszont már képzelet szülte.
Biztosan elesett, fejét jól beütve...
Torka bizsereg az emlék hatására,
de boldogan kel fel és indul útjára.
A zaj, amit hallott, nádsíp vidám hangja,
egy utcai koldus fúj víg nótát rajta.
Az elcsent holmikat orgazdához viszi –
régi ismerőse, jó áron átveszi,
kövére azonban azt mondja, hogy ócska,
nem ad érte semmit, dobja a folyóba.
Tolvajunk vállat von, zsebébe süllyeszti.
Megkordul a gyomra. Ideje már enni!
Nosza, friss pénzével betér egy kocsmába,
és ételt, bort rendel rögvest asztalára.
Kivesz egy szobát is, oda vonul aztán,
egy bővérű leány kacarász a balján –
záródik az ajtó, s mikor nyílik újra,
a lány haja kócos, arca kipirulva.
A napkorong lassan lesüllyed az égen,
számos ház áll itt még kifosztásra készen.
Sétálni este jó, a sötét hű barát,
elrejti és óvja a bűnösök hadát.

Rövid terepszemle, s megvan máris célja:
egy impozáns, nagy ház, két ablaka nyitva –
tárt karokkal várják, ezt vétek kihagyni.
Besurran, és kezdi zsebeit megrakni.
Hamar végez, nem csap zajt az alvó házban,
lesz majd meglepetés holnap a szobákban...
Mosolyogva slisszol ki a kertbe, s onnan
pár könnyed lépéssel az utcafronton van.
De mi ez? Egy kutya morog tán mögötte?
Hátrafordul, bajlós érzéstől gyötörve.
Jól sejti: a szörny az, legrémesebb álma.
Rávicsorog, csepeg pofájából nyála.
Több se kell, úgy szalad, mint még soha talán,
lendül, átugrik az udvarok kőfalán,
sikátorba tér be, ismerős utakra,
eszével egyre a megoldást kutatva.
Megvan! A kikötő! Ott majd lerázhatja!
Szedi a lábait, fárad minden tagja.
Hallja jól a hangot: húsz karom csikordul,
ahogy a lény űzi, kanyarodik, fordul.
Itt a víz! Vetődik. Szépen ívelt fejes.
Úszik a tengerben, felszín alatt. Remek.
Ide egész biztos, hogy nem jön utána –
ha úszni tudhat is, csak kutya módjára.
Hajó hasa alatt tempózik át, s végre
felbukkan, levegőt ereszt tüdejébe.
Csakhogy nincs egyedül, felbukkan a rém is,
mancsával felé kap. Követte őt mégis.
Karmok hasítják fel mellkasát és vége.
Feketébbre festi a vizet a vére,
s miközben a mélybe húzza saját súlya,
az égő fájdalom tudatát kioltja.
Pattogó parancsok harsány férfihangon.
Felül. Mi ez megint?! Ott van a rakparton.
Kóvályogva áll fel, a mellkasát nézi.
Karcolás sincs rajta. A tolvaj nem érti.
Korán van. Elindul a hajnali fényben,
rakodómunkások sürögnek a stégen,
ám ő alig látja, agya lázasan jár.
Nem álmodta. Tudja világosan immár.
Mostantól ez sorsa, meghal minden éjjel?
Nem bír megbirkózni eme bizarr ténnyel.
Hogy egyszer megölik, rendben. Na de folyton?!
Mit tegyen? Valamit ki kell, hogy gondoljon!
A kovácshoz indul, acél tőrt vesz tőle –
árát visszalopja úgyis egykettőre...
Benéz még pár helyre, lándzsát, íjat szerez,
úgy véli, hogy most már jól felszerelkezett.
Eszik a kocsmában, rákacsint a lányra,
majd búcsút int, kilép a nyüzsgő utcára.

Furcsálkodva nézik, miket visz magával,
s utat nyitnak neki, hadd menjen cuccával.
Az erdőszélre tart, terve máris készen.
Gyakorol kicsit, hisz rég volt íj kezében,
aztán kinéz egy fát, felmászik a lombba,
ahol magát estig szépen elvackolja.
Nem kell soká várni, szürkület közeleg,
s vele félelme is mindegyre közelebb –
de nem engedi, hogy úrrá legyen rajta.
Felkészült. Jöjjön csak! Többé el nem kapja.
Itt sötétebb az éj, mint benn a városban...
Alig lát. Odalenn valami felmorran.
Két vörösen izzó szem néz fel rá, s ő lő.
Talált! De nem, mégsem. Lepattan a vessző.
Kilő még néhányat, leperdülnek sorra.
A szörnyeteg bőre sérthetetlen volna?
Lándzsát markol, másik kezében a tőre –
hogyha ez sem használ, nagy baj lesz belőle.
A rémlény mászni kezd, felkúszik a fára.
A tolvaj résen van, fürgén döf lándzsája.
Felbőg a bestia, bár seb nincsen rajta,
a közjáték csupán kissé felbosszantja.
Kettéroppan a nyél, egy mancs elsodorja,
acsargó fenevad tolakszik a lombba.
Tőr száguld szívébe, de hajlik a penge –
semmiféle fegyver nem tehet kárt benne.
Pokolmélyi, bűzös lehelet csapja meg,
a tolvaj iszkolna, ám megint rajtaveszt.
Hatalmas roppanást hall még utoljára,
gerincét töri a fenevad csapása.
Csicsergő madárhad. Erdő: fák és bokrok.
Itt van az a fa is, melyikről lehullott.
Feltápászkodik a sokszorosan halott,
hunyorogva nézi a szikrázó Napot.
Zsebeibe kotor, ő se tudja, minek.
A varázsló köve! Kileli a hideg.
El is felejtette, pedig tán miatta
öldösi őt a lény. Hát most visszakapja!
Csinos gödröcskét ás egy kőris tövében,
s belerakja. Így ni! Betemeti szépen.
Vissza a városba, az emberek közé!
A mai éjszaka egyedül az övé!
Sétálgat, megfigyel, megjegyez pár házat.
Errefelé ritkák, gyengécskék a zárak...
Kedvenc kocsmájába vigyorogva lép be,
jóféle menüt kap a lánytól ebédre.
Eldönti, nem mozdul. A kocsmában marad,
üldögél ott még sok magafajta alak.
Délutánra jár már, kártyázik, iszogat –
titokban azt várja, mit hoz az alkonyat.

Megtudja, s mások is. Az ajtó beszakad,
Küszöbén felüvölt az ismerős alak.
Ahány férfi, annyi kap a fegyveréhez,
nem sejtik még, e szörny mi mindenre képes.
De ő csak reá néz, összeszűkül szeme,
ínyét kivillantja, indulna befele.
A tolvaj megmozdul, s ugyan mit tehetne?
Rohan a lépcsőkön, fel az emeletre.
Mögötte dúl a harc, kard villan. Hiába.
Aki odalép a bestia útjába,
hamarost ráébred: fegyvere itt semmi,
nem lehet a gyilkos rém életét venni.
Szobájába toppan, az ajtót bezárja,
gyors mozdulat és az ablak máris tárva.
Mászik a tetőre, közben tisztán hallja:
a fajzat benyitott, zár vissza nem tartja.
Tetőkön menekül, félve tekint hátra.
Hová bújjon, ahol e dög nem találja?
A templomnak tornya ötlik a szemébe.
Ez az! Ördögfattya nem léphet szentélybe!
Másnap kábán ébred. Hűvös padlón hever,
épp az oltár alatt, s körötte ott a jel:
alvadt, barnálló vér. Saját kifolyt vére.
Tévedett. Rémálma itt benn is elérte.
Zsebe dudorodik. Bár tegnap elásta,
az a nyavalyás kő ott van ismét nála.
Valami megoldás kell, hogy legyen erre!
A mágus az, aki az átokkal verte –
nincs más út, végezni fog hát vele még ma,
elege van abból, hogy ő legyen préda!
Aprócska bökkenő: éjjel kéne tenni,
alvás közben lehet varázslót meglepni...
Csakhogy éjjel a szörny ott lesz a sarkában,
hogyan köthetné le, míg benn jár a házban?
Nagy ötlete támad: majd csapdába csalja!
Hatalmas gödröt ás, ágakkal takarja,
mégpedig ott, ahol pórul járt pár napja:
az erdő remek hely eme feladatra.
Meg is teszi mindazt, amit eltervezett,
a csapda már kész, az álca tökéletes:
egynapos munka volt, de neki megéri,
unja a meghalást, szeretne ma élni.
Erős kötelet köt az egyik nagy fára,
pont a gödör fölé lóg ki vaskos ága.
A kötélen csomó, azon pihen lába –
kapaszkodik, függ ott lidércálmát várva.
Nem soká váratja, érkezik a beste.
Tekintete izzik, megfeszül a teste,
szalad s rugaszkodik, de nem tud ugrani.
A talaj megnyílik, és mélye elnyeli.

Tolvajunk vigyorog, a gödörhöz sétál.
Odalenn a fogoly morog, kapar, ugrál –
létra híján soká fog kiszabadulni,
nosza, szabad az út varázslót gyilkolni!
Fut a házig, siet. Mielőtt bemenne,
megáll, körbekémlel. Csendben lép a kertbe.
Nem arra megy, merre múltkor; hiba volna.
Az ajtónál matat, kattan tolvajkulcsa.
Ez az, benn van! Szeme a sötétet szokja,
azalatt a tervét újra átgondolja:
egy szúrás a szívbe, és a rémnek vége.
Muszáj. Vagy a saját, vagy a mágus vére!
Áldozata alszik, horkol is álmában.
Kés villan és lesújt, folt marad nyomában.
Csend lesz a szobában, nem horkol már senki.
A gyilkos nem boldog. Itt az idő menni.
Ezúttal nem rakja meg zsebét semmivel,
csak kését törli le, beéri ennyivel.
Eldönti, visszamegy, megnézi a csapdát,
ám alig lép kettőt, elkapják grabancát.
A szörnyeteg az, de megváltozott nagyon:
két feje van immár, s több mancsán a karom.
Testén tüskék nőttek, homlokain szarvak –
csupán célja régi. Agyarak csattannak.

Kristálygömb felett egy kéz lebeg el lassan,
elhalványul a kép ama pillanatban.
A mágus mosolyog, hisz imént azt látta,
remekül működik legújabb bűbája.
Ostoba kis tolvaj! Szánalmas egy alak!
Réges-régen rab, csak képzelete szabad –
nem sejti, hogy saját lelke tartja fogva,
és egy kristálygömbbe zárja napok óta.
Lelkifurdalása borzalmas szörnnyé lett,
mindaz, amit átélt, sohasem történt meg,
megannyi korábbi bűne s aljas tette
száll most vissza őrá, holtáig kergetve.
A varázsló éhes, kimegy a szobából,
előtte megválik kedvenc madarától –
jókora hollója a széktámlára ül,
s mikor már nem látja, onnan arrébb repül.
A csillogó kristályt nézi kíváncsian,
csőre hozzákoccan, és máris rajta van:
tetejére ugrik, karma megcsikordul.
A gömb a helyéről kizökken, lefordul.

• Előző
• Tovább