Hűvös, borús idő van, lóg az eső lába, és különben is: ma korábban keltem, mert egy órával hamarabb megyek be a munkahelyre. Hát csoda, hogy nem rajongok ezért a hétfőért? Álmos fejjel, morcosan tekerem a kerékpárt.
Alig látok biciklist, gyalogost, és az autók száma is mintha kevesebb lenne a szokottnál. Eleinte örülök neki, mert gyorsabban haladhatok, azonban egy idő után kezd furcsa lenni. Eltévesztettem volna a napot? Lehet, hogy még tart a hétvége, és én otthon alhatnék az ágyamban, békésen szuszogva?
Nem, tutira hétfő van. Annak kell lennie, elvégre tegnap vasárnap volt. De akkor mi ez a világvége hangulatú, különös üresség az utcákon? A piszokszürke égbolt alatt úgy fest a város, mintha az emberiség kihalásának végső stádiumát látnám hosszan elnyújtott, lassú mozzanatokra bontva. Páran még élnek és rezignáltan mászkálnak, közlekednek az utakon, de szemmel láthatóan ők is tisztában vannak az elkerülhetetlennel, csupán a megszokás mozogatja őket életük utolsó óráiban.
Jól elszórakozom a témán, elképzelem, amint az emberi faj pusztulása után a természet majd szép lassan újra birtokba veszi a bolygó minden egyes zugát, s néhány évszázad-évezred alatt eltörli betondzsungeleink, elektromos kütyüink, környezetszennyező tevékenységünk valamennyi nyomát. Felvidulok a gondolattól: legalább nem kell többet korán kelni.
