Hűvös a reggel. Fontolgatom, hogy visszamegyek egy pulóverért, de végül elvetem az ötletet.
Miután elindulok, hamar rájövök, hogy más bicikliseken miért van pulóver és sapka, sőt az egyiken még nyakvédő kendőt is felfedezek. Alapvetően nincs hideg, viszont az ellenszél elég goromba. Minél gyorsabban tekerek, annál durvábban kapom az arcomba, karjaimra. Márpedig gyorsan tekerek, mivel nem akarok elkésni a melóból.
Ma nincs sok cajgás az utakon, csak az elszántabb darabok ültek nyeregbe. Ha néha-néha látok valakit szembe jönni, elképedve néz rám – tekintete szánakozással vegyes tiszteletet tükröz. Érthető, ez jár az őrülteknek... Mindenki nyakig beöltözve, csak én pedálozom rövid ujjúban, fejfedő nélkül.
A piros lámpáknak kifejezetten örülök, legalább van alkalmam kifújni az orrom és megtörölgetni könnyező szemem. Már épp beletörődöm, hogy így fog telni az egész út, amikor valamilyen csoda folytán elmúlnak a náthás tünetek, kezdem kevésbé metszőnek érezni a szelet. A szervezetem dolgozik, kellően felfűtött mostanra, és az erőkifejtésre koncentrál.
Bibi, én vagyok a Vasember! Nem, ez már foglalt, és különben is férfi szerepkör. Akkor nézzünk valami mást. Mondjuk Acélnő? Igen, ez jól hangzik, megfelel. Mostantól a szembe jövők stírölését pozitív dolognak veszem. Puhány pulóveres pasasok, nézzétek az Acélnőt, aki nem vacog!
Közeledek Péterhegyhez, a hőmérséklet egyk pillanatról a másikra érezhetően lecsökken, ebben a magasságban jóval hűvösebb van így reggel. Na most érzem magam igazán keménynek: látszik a leheletem, amint az emelkedőre tekerek. Szép látvány lehetek, ahogy lihegve várakozom a lámpánál, s közben bodor ködfelhőket zihálok a levegőbe. Ilyen egy igazi Acélnő; némi hideg meg sem kottyan neki!
A következő pillanatban Acélnő előveszi a zsebkendőjét és kifújja az orrát. Úgy tűnik, ma mégis a nyavalyás szél győzött.
