Készült: 2006. március 11. szombat

A nimfa papagáj

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Történet egy új családtag nem éppen zökkenőmentes megérkezéséről és beilleszkedéséről.

Hát itt van, megérkezett. Innen már tényleg nincs visszaút, a döntés végleges – legalábbis én nem az a fajta vagyok, aki problémák esetén feladja, és inkább visszaviszi a madarat az állatkereskedésbe. Lesznek nehézségek és adódhatnak gondok, de majd leküzdjük, megoldjuk. Fő az optimizmus! Csak oda ne kozmáljon...

Az „áldozat” egyelőre dobozban van, nem ért semmit a körülötte/vele zajló eseményekből, viszont nagyon fél. Meg tudom érteni. Eddig egy csapat különféle madár és más állat között, jókora ketrecben élte életét két másik fajtársával és egy hullámos papagájjal osztozva. Most egy vadidegen alak besétált a boltba, gyáva módon kesztyűt húzott a kezére, és benyúlt a ketrecbe, megfogta, kiszedte, bedobozolta, elhozta őt. Sötét, szűk helyre zárva, furcsa és szokatlan neszeket hall. Egyedül van.

Amíg kitaláljuk, hogy hol legyen az ideiglenes kalitka és mire rakjuk, addig végiggondolom a vásárlást újra. A két fiatal eladót most láttam először, új alkalmazottak lehetnek. Éppen halakat fogdostak ki egy hálóval, amikor megérkeztem. Még tanácsokkal is elátták a krapekot, aki millió kérdéssel bombázta őket. Látszott, hogy nemcsak árulják az állatokat, hanem értenek is a gondozásukhoz. A krapek távozott, én kerültem sorra.

A lány és a srác sok mindenre fel voltak készülve, de arra nem, hogy valaki a madárinfluenzától zengő médiahisztéria kellős közepén akar madarat venni. Előszedtek egy e célra rendszeresített kesztyűt, majd ijedten néztek össze, és bevallották: ők bizony még nem fogtak papagájt. Nimfát még én sem, ám hullámos papagájok terén már van pár év tapasztalatom, meg aztán valahol el kell kezdeni, ha egyszer én leszek a gazdája... Az eladók megkönnyebbülten közölték, hogy ötszáz forintot elengednek az árból.

Nos, így történt, hogy a fehér színű, pofatollain japán zászló mintát viselő tojót (legalábbis akkor még elhittem az eladóknak, hogy tojó) én szedtem ki a ketrecből. És hogy miért éppen őt? Mert a lány őt ajánlotta, azonkívül a másik két nimfa egy párnak látszott, a hím és a tojó egymás mellett üldögélt, ahogy korábban láttam. Nem lett volna szívem elszakítani őket egymástól.

Világoszöld hullámosom, Carmen gyanakodva figyeli, mit művelek. Előbb egy állvány, majd egy kalitka kerül közvetlen szomszédságába, a kalitkába pedig friss víz és magkeverék. Csak nem akarom átköltöztetni a szép, tágas, megszokott lakhelyéről?

Minden készen áll, jöjjék hát a legizgibb rész, az újdonsült családtag kiszedése a dobozból. Egyszerű művelet: doboztetőt kinyitni, madarat megfogni, kalitkába betenni, ajtót becsukni. Igen, így elmondva egyszerű. Csak hát én naív lélek vagyok, és arra gondolok, hogy a vastag bőrkesztyű még jobban megrémítené a fehér szárnyast, így haláltmegvető bátorsággal, puszta kézzel végzem a procedúrát...

A magamban Hiroshimának keresztelt papagáj hangot ad (de még milyet!) nemtetszésének, és iziben megtalálja a legérzékenyebb részt az ujjamon. Csőrét mélyen belevájja a körömágyamba. Övé a tíz pont, én vagyok marha, minek hősködöm? Azért sem eresztem. Helyére kerül, becsukom, büszkén fájlalom vérző kezem.

Anyunak nem tetszik a Hiroshima név, pedig szerintem nagyon találó... Annak alapján, amit az állatboltban művelt, no meg ahogyan most arénázik a szokatlan környezet láttán, kész katasztrófának tűnik ez a tollas. Máris kedvelem. Nézem, nézegetem, egyelőre nem akar megnyugodni. Hatalmas csőréről Cyrano jut eszembe. Na jó, legyen Roxanne, az mégis szebb név egy hölgynek. (Amikor sok-sok idő elteltével kiderült, hogy mégsem hölgy, a neve már maradt Roxy.)

Carmen döbbenten bámulja a jövevényt, az is felfedezi végre a „hasonszőrű” élőlényt. Kicsit lecsendesedik, abbahagyja az ugrálást. Továbbra is a kalitka oldalán lóg, az ülőrúd valahogy nem érdekli.

Szüleim ki vannak akadva, nézik a „sasmadarat”. Azt hitték, egy másik hullámossal térek haza, pótolandó a néhány napja kimúlt papagájt, Carmen párját. Pótolandó... Ez egy ostoba szó, hiszen egyetlen élőlényt sem lehet pótolni egy másikkal. Concorde a tenyeremben végezte be földi pályafutását, öregen, betegen, szeretetben. Hiányzik, miként az őt megelőző szárnyasok is. Kicsit bizarr, hogy mindegyik a kezemben múlt ki, mind megvárt a haldoklással, és én könnyeimet nyeldekelve dajkáltam őket utolsó pillanataikban. Ezt nem lehet megszokni.

A fájdalom még friss, és nem volt szándékomban ilyen hamar beszerezni egy újabb állatot, ám Carmen állapotát látva kétségbeestem. Mióta egyedül maradt, nem evett, nem ivott, nem mozdult, nem adott ki hangot. Egészen tegnapig, amikor is kényszeresen ugrálni, röpködni kezdett, oda-odaverte magát a rácsokhoz. Félő volt, hogy összetöri valamijét, pláne hogy a nemevésnek köszönhetően alaposan legyengült. Bárhogy próbáltam kommunikálni vele, nem sikerült, így végül elszántam magam: jöjjön egy új madár!

Most várakozva figyelem őket, mi lesz? Carmen hosszú percek múltán oda oldalazik az etetőjéhez, és enni kezd, tekintetét a másikon tartja. Végre! Ez a probléma tehát megoldódott. Van helyette másik: fehér színű, rémült és hisztis. Ez akkor derül ki, amikor egy mentőautó szirénázva elhúz az utcán.

Roxy magánkívül rikoltozni kezd, nekiugrál a rácsnak, belegyalogol a kajástáljába, repkednek a magok és tollak, inog a kalitka, zeng a lakás. Amikor a szirénát már nem hallani, valamelyest visszavesz, és az ülőrúdon oda-vissza tipeg. Újra meg újra. Népi táncos motívumokat vélek felfedezni benne: balra kettő, jobbra kettő. Aztán megint, elölről. Szüleim homlokráncolva nézik, Carmen értetlenül, én bizakodva. Most még vadóc kicsit és szokatlan az új hely neki, de hipp-hopp megszelíditem őt is! A remény hal meg utoljára.

***

Másnap gondosan becsukom az ablakokat, és kiengedem Carment. Ő tétovázás nélkül a másik kalitkára telepszik, nézeget befelé. Van mit néznie: megy a bóbitameregetés. A nimfa nem tudja, mit csináljon – egyrészt örül, hogy nem ő az egyetlen madár ezen a helyen, másrészt utálja, hogy az ismeretlen másik a feje fölött grasszál. Ráadásul én is itt vagyok, árgus szemekkel figyelek.

Carmen nem bír magával, körbejárja a kalitkát, bejutási lehetőséget keres. Dehogy engedem be! Egyelőre ismerkedjenek csak a rács két oldaláról! Rendbeteszem a teknős akváriumát, kihordom a vizet, pucolok, behordom a vizet... Amikor visszatelepszem a fotelba, Carmen kiabálni kezd. Papagájnyelvű mondandója ezúttal elég egyértelmű számomra: azonnal engedjem be őt oda, a másik mellé!

Roxy nem tesz semmiféle fenyegető mozdulatot felé, de abban biztos vagyok, hogy holnapra bóbita-izomláza lesz. Percig nem nyugszanak fején a sárga tollak. A hullámos dühödten rágcsálja a kalitkaajtó nyitóját, így végül megadom magam. Rendben, tegyünk egy próbát!
Ujjamra ültetem őkelmét, lassú mozdulatokkal nyitom az ajtót, a nimfa így is menekülésre készen elhúzódik, belepréselődik a rácsokba a túloldalon. Azt várnám, hogy egy ideig szemlélik egymást, Carmen a kezem biztonságában marad majd... Hát tévedek. Az őrült kis zöld se szó, se beszéd, beugrik a nála kétszer nagyobb madár mellé, aki hátrahőköl az események ilyetén alakulása folytán. Lelki szemeim előtt már látom, ahogy a meglepetés múltával fejbecsapja a pimasz betolakodót és az lefordul a rúdról...

Carmen felugrik a magasabban lévő ülőhelyre, a másik feje fölé, és rövid töprengés után beleiszik az itatójába. A nimfa hangot ad nemtetszésének, bóbitája önálló életet él, félig nyitott csőrrel az itató felé nyújtózik. Carmen megismétli a műveletet, újra iszik. Újra felháborodás. Aztán megint ivás. Megint felháborodás. Esküszöm, ezt a csöpp madarat én még nem láttam ennyit inni, rejtély, hova fér belé. Provokál a galád, és végül neki lesz igaza, a másik csak néz, de nem tesz semmit ellene. Ennek mellesleg tudok örülni, tekintve az erőviszonyokat.

Fél órát elüldögélnek, egymást bámulva. Carmen tollászkodik, mintha teljesen nyugodt lenne, de azért a szeme sarkából figyeli a másikat. Roxy már engem figyel, úgy látszik, sejt valamit. Nem merem őket együtt hagyni éjszakára, így ki kéne valahogy vennem Carment. Ő viszont nem akar kijönni a hívásra... Kénytelen vagyok benyúlni érte, ám ettől megriad az újonc. Sebaj, hamarosan mindenki a helyén van, és kis idő múlva megnyugszanak a kedélyek. Úgy takarom le éjszakára a két kalitkát, hogy egymáshoz átlássanak. Az első próba jól sikerült!

***

Másnap nehéz szívvel indulok dolgozni, legszívesebben itthon maradnék madarászni. Ám nem én vagyok a lottónyertes, így kénytelen-kelletlen mégis elbúcsúzom, és szüleim gondjára bízom a tollasokat. Persze a melóhelyen nem bírom sokáig, ebédszünetben hazacsörgök: minden rendben? Nem éppen. Sok szirénázó jármű jár a házunk előtt, lévén forgalmas főútvonal. Roxy minden esetben ugyanúgy reagál a hangra: ugrál és rikoltozik. Anyukám nem boldog tőle.

Lassan telik el a nap, még lassabban a hét. Szüleim erősen javasolják, hogy vigyem vissza a nimfát és hozzak helyette egy hullámost. A szomszédok még nem kerestek fel a zajártalom miatt egyelőre... Hétvége van, úgy gondolom, itt az ideje egy próbának. Lássuk, mi történik, ha Roxyt beeresztem Carmen mellé?

Kinyitom a kalitkák ajtaját, és összefordítom őket. Mivel a nimfa van kívül, és nem rajong azért, hogy a háta mögött állok, hamarosan odahúzódik az átjáróhoz. Először tétován nézeget, aztán nagy merészen átmászik Carmenhez. Hurrá van, a vendégkalitkát elveszem, ajtót becsukom, figyelek minden moccanásukra. Úgy tűnik, Carmen teljesen nyugodt, Roxy viszont idegesen szemlélődik. Az etetőtál megtetszik neki, gyorsan ráül és őrzi. Az állatboltban nyilván várnia kellett a sorára, hiszen három másikkal osztozott.

Beszélek hozzá, hogy megszokjon, igyekszem nyugtató hangszínt megütni. Egész héten ezt csináltam, kevés sikerrel. Most se sikerül, ijedten ugrálni és vijjogni kezd. Ráadásként Carmen is megrémül, hiszen nincs hozzászokva, hogy egy böhöm nagy fehér szárny pofán csapkodja – márpedig az ide-oda ugráló nimfa óhatatlanul is hozzáér olykor. Repkednek a pihetollak. Őrület.

A vendégkalitkát még nem rámolom el, de ahogy elnézem a két madarat, nem lesz gond velük. Ebben a felállásban Roxy a „betolakodó”, hiszen ő kéredzkedett át Carmen életterébe, és ehhez igazodnak az összezördülések is – a nimfa hangoskodik, ha valami nem tetszik neki, de eszébe sem jut odasózni a kisebbnek, sőt, inkább visszavonul. Azért az éjszaka nem alszom túl nyugodtan, a fülemet valahogy ott felejtem a madarak mellett.

***

Reggel van. Leveszem a takarót a kalitkáról, ellenőrzöm, hogy minden rendben-e. Igen, megnyugodhatok. Ideje kicserélnem a vizet és enni adni nekik – előszedek egy másik etetőt a meglévő mellé, azt is teletöltöm és berakom. A művelet nem megy zökkenőmentesen, Roxy ijedtében nekiugrik a rácsoknak és olyan eszeveszetten verdes, hogy megsérti a szárnyát. A fehér tollak szegélye vörösre vált a vértől, rémülten bámulom. Na most aztán mit csináljak?!

Megfogom a madarat (kesztyű nuku) és viszem a mosdóhoz, lemosom a vért róla. Ekkor derül ki, hogy nem komoly a sebesülés, ellenben roppant látványos. Lefertőtlenítem Betadine-nal, amitől megint barnás-vörösek lesznek a tollak. Ekkor már nagyon nehezen viselem az irdatlan csőr csípéseit, kétségbeesetten kapok le egy törülközőt, és abba bugyolálom a madarat, a vastag anyag biztonságában igyekszem fogni őt. Roxy nem elégszik meg azzal, hogy időnként belém mar, ő a húsomba akaszkodik és nem ereszt! Csillagokat látok, még a törülközőn keresztül is. Pokolian fáj vérző kezem.

Most azonban egy csuromvizes papagájt tartok benne, fűtés már nincs a lakásban így április végén, a hőmérséklet pedig nem éppen trópusi. Vacog a szerencsétlen, részint a félelemtől, részint átázott tollainak köszönhetően. Így nem hagyhatom, mert megfázik. Döntök: elő a hajszárítót!

Folyamatosan beszélek a bebagyulált állathoz, a gépet távol tartva kapcsolom be, és a törülközőn keresztül melengetem vele. Ahogy a jóleső langyosságot érzékeli, felhagy a csipkedéssel, és a berregő-zúgó masina ellenére is sokkal nyugodtabban tűri sorsát. Csillogó gombszemeivel engem figyel, ahogy mindenféle bolondságot összefecsegek a „kezelés” közben. Ha nem is sikerül maximálisan megszárítanom, azért nagyjából elégedett vagyok az eredménnyel, igyekszem vissza a kalitkához vele. Naná, hogy igyekszem, mert a hajszárító kikapcsolása után ott folytatja, ahol abbahagyta: rikoltozik és próbál darabokat kitépni a rongyból, a kezemből.

Carmen ijedten nézeget, talán azt hiszi, ő következik. Csak akkor nyugszik meg, amikor eltávolodom a szoba másik felébe. Ellátom a saját sebeimet is. Mindent összevetve: remekül indul a nap.

***

Eltelt az első olyan hét, melyet egy kalitkában töltöttek, és nem történt semmi baj. Ez jó. Csakhogy most rendbe kéne tennem, mert meglehetősen koszos. Viszont nem ajánlatos úgy leforrázni egy kalitkát, hogy benne vannak a lakók is... Na jó. Carmen szelíd, és megszokta, hogy kiengedem. Roxy majd szépen követi nyilván. Kinyitom tehát az ajtót, várok. Várhatok ítéletnapig, eszükben sincs kijönni. A nagy az ismeretlentől fél, a kicsi nem akarja a másikra hagyni birodalmát – ő aztán nem jön ki elsőnek!

Ujjamra ültetem, kiveszem. Persze a másik páni rémületben ugrándozik, és akkor sem hagyja abba, amikor már rég nincs a kezem a közelében. Megint megüti a szárnyát, megint megsérül... Sírni volna kedvem az egyszer már lejátszódott jelenetet látva. Elhagy a hitem is, hogy sikerülhet még a vadóc bizalmába férkőznöm, miközben bőrkesztyűt húzok és viszem fürdetni, fertőtleníteni, szárítani. Úgy érzem, fényévekre távolodom tőle, már soha többé nem fog bennem mást látni, mint a Félelmetes Embert.

Berakom az üres vendégkalitkába, sietve kitisztítom a nagy kalitkát, Carment visszateszem, aztán farkasszemet nézek a nimfa papagájjal. Nem akarom újra megfogni, megint ugrálna, még jobban megrémülne... Nyugtatólag beszélek hozzá, és ismét összefordítom a két ketrecet, igyekszem átterelni őkelmét a helyére. Nem akar menni. Felmutatom a fekete bőrkesztyűt és megkérem, menjen át magától, ne kelljen nekem átrakni... Megérti az összefüggést, inkább megy.

Fáradtan rogyok le a fotelba, bámulom a tollasokat. Lehet, hogy a szüleimnek van igaza és vissza kéne vinnem? De azt nem tehetem... Micsoda trauma lenne neki az újabb cécó! És Carmen vajon hogy viselné, hogy az újabb társ is eltűnik mellőle? Nem adhatom fel ilyen könnyen. Concorde-ot két évembe telt megszelídítenem, két évembe telt elnyerni a bizalmát, bár ő legalább nem tett kárt magában. És lám, végül annyira a szeretetébe fogadott, hogy az utolsó pillanatait is tenyeremben töltötte. Na most tör ki belőlem a zokogás. Orromat fújkálva, piros szemekkel közlöm hangosan a madárral:
– Nem adom fel Roxy, érted? Én vagyok a makacsabb!

Mintha felelne, belekezd szokásos produkciójába: az állatboltban megtanulta utánozni a mókuskerék nyikorgását, és órákon át képes az idegesítő hangot produkálni megállás nélkül. Nem tudnám eldönteni, hogy ez a kellemesebb, vagy az ennél is hangosabb vijjogás, ami a barna rétihéja hangjára emlékeztet. Ez utóbbinak köszönhetően eltűntek a környékről a verebek és a galambok az utóbbi időben, mióta melegebb tavaszi napokon olykor kirakjuk a kalitkát az erkélyre.

***

Újabb hétvége, a kalitka megint tisztításra vár. Carment kiveszem, és mielőtt Roxy felócsúdhatna, őt is. Persze kapok pár csípést a kezemre, pedig rögtön elengedem, hadd repüljön a másik után.

De nem repül, mert nem tud. Te jó ég, ez a lehetőség fel se merült bennem! A repülés ösztönös dolog ugyan, de azért a csínját-bínját csak meg kell tanulni... Ő pedig kalitkában született és kalitkában élte le az elmúlt egy-másfél évet az állatboltban. Nem igazán volt alkalma gyakorolni.

A plafont már lesúrolta a hátával, most fenn lóg a függönyön, aminek sem anyukám, sem én nem örülünk. Fejét tekergetve keresi Carment, ijedten rikoltozik utána. Carmen felettébb szolidáris, megrebbenti szárnyát, és immár ketten csüngenek a függönyön. Marha jó!

Először is összeszidom Carment, aki sietve visszaröppen a szekrény tetejére. Az a landolóhely, direkt ilyen alkalmakra kialakítva: egy nagy műanyaglapot raktam oda, a bútor kímélése és a könnyebb tisztíthatóság végett. Roxy megpróbálja követni, de megint túl alacsonyan van neki a plafon, és valahogy nem bírja szabályozni a röpmagasságot. Ismét a függönyön köt ki. Újra meg újra elrugaszkodik, újra meg újra nem sikerül neki. Hol a könyveket célozza be a szekrény teteje helyett, hol túl hamar fékez, és emiatt lecsúszik a széléről.

Felhagyok a bámulással, inkább gondjaimba veszem a kalitkát. Ahogy jövök-megyek, egyszercsak azt látom, hogy mindkét madár ott gubbad egymás mellett a szekrényen. Nagyszerű, mégis sikerült. Aha, de hogyan fogom visszarakni ezt a légibajnokot?
Órák telnek el, a madarak már biztosan éhesek. Carmen simán visszatalál a helyére ha akar, sőt, be is tud repülni az ajtón, nem egyszer voltam tanúja. Most azonban nem teszi, vár. Megelégelem, a szokott szavakkal próbálom sürgetni:
– Gyerünk, lefelé, befelé!

El is rugaszkodik, szépen ívelt kanyar után landol a kalitkán. Nem úgy Roxy. Ő is ellökte magát imént, ám a függönyön kötött ki. Carmen mintha segíteni akarna, visszaszáll a szekrényre, majd újra megteszi az utat. A fehér papagáj ezt érdeklődve szemléli, aztán ő is próbálkozik és... a függönyön lóg. Se a kalitkára, se a szekrényre nem tud leszállni. Carmen fáradhatatlanul mutatja újra és újra, hogyan csinálja ő, de hiába. Végül kimerülten a függönyre telepszik. Ott pihegnek mindketten. Úgy látszik, ez így lesz ezentúl, élő dekorációs elemek a fehér anyagon.

A kis zöldet leszüretelem onnan, és beteszem a rácsok közé. Amíg töprengek, mit is csináljak a másikkal, az tehetségesen feltornássza magát a karnisig, két csipesz közé, majd némi hintázás után beesik-leesik az erkélyajtó és a függöny között. Megáll bennem az ütő: vajon eltörte verdesés közben a szárnyát? Szerencsére nem, bár kábán és értetlenül szemléli új helyzetét. Gyorsan cselekszem, amíg a lelógó csipkedísz mögött van. Megfogom és berakom Carmen mellé, kezemen újabb sebek. Lassan megszokom.
Olé, hát ezen is túl vagyunk, tiszta kalitkában vannak. Előre rettegek a jövő hétvégétől. Valószínűleg ő is.

***

Cseles vagyok, büszkén szemlélem, mihez kezd a szituációval a kísérleti alany. Azt már tudom róla, hogy imádja az almát, így gonoszul ezt a csalit helyeztem el a kalitka kijáratánál. Az ajtó vízszintesen ki van támasztva, csak rá kell lépnie és eheti kedvenc csemegéjét... Jó hosszúra tudja nyújtani a nyakát, magamban felírom képzeletbeli ősei közé a hattyút is. A családfán van már denevér, kígyó, csípőfogó, légvédelmi sziréna, szecskavágó és artista. A hattyú is elfér. Ám ezúttal hiába a nyaknyújtogatás, az almát nem éri el. Ha almázni akar, ki kell jönnie.

Egy óra múlva belátom, hogy az alma nem elég hatékony. Carment kivettem már rég, azt reméltem, ha ő enni kezdi a gyümölcsöt, a másik is mellé merészkedik. De Carmen most nem akar almát enni, a kalitka tetejére állított létráján üldögél, Roxy pedig belülről mászkál és függeszkedik a rácsokon, minél közelebb hozzá. Nehéz ezekkel az állatokkal.

A vadóc megint az átmeneti kalitkába kerül a tisztítás idejére, miközben azon gondolkozom, hogy ez állandósul-e? A megbarnult almát berakom a rendbetett kalitkába, és megsemmisülten nézem, ahogy Roxy győztes tekintettel méregetve odasétál, majd elégedetten enni kezdi. Kedvem lenne fenéken billenti, hosszú fehér farktollai ingerlően kilógnak a rácsok közt, ahogy eszik... Leülök tévét nézni, és megállapítom, hogy ez már a biztos összeomlás jele nálam.

Az evés végeztével (az almát félig megette, a maradékot pedig sikeresen ledolgozta a csipeszről) következik a vijjogás. Bármit csinálok, maximum fél percre marad csöndben, aztán újrakezdi, és jobbra-balra topog hozzá. Ez elég nagy gond, tekintve, hogy szeretnénk megnézni anyukámmal az István, a király c. rockopera felvételét, lehetőleg külső hanghatások nélkül... Elindítom a videót, visszaülök a fotelba, és elhatározom, hogy a következő nyikkanásnál letakarom a zajforrást. Kis lelkifurdalásom van ugyan, hiszen Carmen csöndben üldögél a hintán, és őt is büntetném így, ám ez van. Azzal mentegetem magam, hogy ő úgyis szunyókál...

Felcsendül a nyitány, Roxy csendben figyel. Következik az első szám, a nimfa félrebillentett fejjel hallgat. Második, harmadik, negyedik... Nem akarjuk elhinni, de lemegy az egész műsor, és a madár totálisan megnémul és megbénul erre az időre, mint aki bűbáj hatása alá került. Magamban elkönyvelem az új infót: a szárnyas zenerajongó! Ezentúl ezzel fogok kísérletezni, meglátjuk, mire jutok vele.

***

Megint eltelt egy hét, szombat van. Szülők sehol, nyugodtan bíbelődhetek a két madárral. Akkor hát lássunk neki!

A hullámost kiveszem, már fenn is van a szekrény tetején. Nem úgy a másik, aki az istennek se jön ki. Megfogni nem akarom, mást eszelek ki. Leemelem a kalitkát az aljzatról, és benne a meghökkent madárral az asztalra helyezem, közben ajtónyílással a szekrény felé fordítom. Ijedten nézi, mi történik. Az aljzatot elviszem kitakarítani, elmosni, addig barátkozhat a helyzettel. Amikor visszajövök, ugyanott ül, ahol eddig is, semmi nem változott, csak Carmen csipog a magasban, mintha hívná: „Gyere már ki, ide mellém!”

Próbálom a tenyeremmel kihessegetni a kalitkából, de pontosan tudja, hogy amíg a rácson kívül van a kezem, addig nem tudom megfogni vele. A tudás hatalom, és ő most hatalma teljében stíröl engem. Fénylő fekete gombszemei mintha azt mondanák: „Ennyire hülyének nézel? Úgysem mozdulok innen!”

Kiszedek minden potyoghatót a kalitkából, a nagy fehér nyugtalankodva lesi tőle nem messze matató ujjaimat. Érzi, hogy valami aljasság készül, ám valahogy azt is sejti, hogy nem megfogni akarom. De akkor mit találtam ki? Hamarosan megtudja. Megemelem a kalitkát és elfordítom kicsit. Gyorsan kapcsol, és áttornássza magát az ülőrúdról a rácsra, de ott sem jobb. Ráadásul közvetlenül mellette van az ajtónyílás... Még egy kicsit fordítok a kalitkán, ő pedig kénytelen-kelletlen beaadja a derekát, és kiröppen végre. Diadalmasan távozom a kalitkával a fürdőszobába, míg ő a függönyön dühöng. Amikor visszatérek, már a szekrényen ül Carmen mellett. Bi-bi-bííí, egy pont nekem!

Felteszem az István, a király c. cédét, teljes egyetértésben és békében hallgatjuk. Néhány óra elteltével úgy gondolom, itt az ideje bemenniük. Néhány újabb óra elteltével úgy gondolom, akár kinn is maradhatnának... Mindhárman elfáradtunk: Carmen abban, hogy az utat mutassa meg újra és újra a kalitkához, Roxy abban, hogy megpróbálja követni őt és mindig a függönyön kössön ki, mert még mindig nem bír ereszkedni, én pedig abban, hogy a rohamosan fáradó madarakat ösztökéltem a szekrénytető és a függöny elhagyására. Székre fel, székről le, aztán elölről – ma nem lesz kilométerhiányom, az biztos.

Mentőötletem támad. Anyukámnak van egy hálója. Az esernyő elvén működő, szúnyogháló-szerű anyagból készült dolog eredetileg az ételeket hivatott megvédeni a legyektől, de nekem most speciel egészen másra kell. Nincsenek benne kiálló és éles részek, és kényelmesen elfér benne egy nimfa méretű madár... Becserkészem a függönyön pihegő tollast, és igyekvésemet siker koronázza, a meglepett Roxy a hálóban csücsül, pontosabban a függönyön csüng a háló alatt. Aha, szuper. Csak elfelejtettem hozni valami nagy és szilárd lapféleséget, amivel a függönytől a kalitkáig el tudnám vinni.

Szidom a hülyeségemet, miközben elengedem a foglyot és lekapom a téglalap alakú tányéralátétet az asztalról. Hát akkor próbáljuk meg újra. Beletelik kis időbe, elvégre tanulékony ez a papagáj, de azért végül megint sikerül befogni. Érdekes módon nem rikoltozik, nem majrézik, mint amikor a kezemben fogtam. Nyugodtan tűri, hogy elvigyem szeretett függönyétől és a kalitkaajtóra rakjam. Szépen besétál, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Hökk!
Carmen már érkezik is, ujjamra ültetem és helyére rakom, becsukom az ajtót. Azon töprengek, mi a fenét tehettek ezzel a nimfával, hogy ennyire retteg az emberi kéztől. Maga a megfogás ténye nem is annyira zavarja a jelek szerint, ha hálóval történik. Érdekes!

***

A NOX album szintén jónak találtatik Roxy mércéje szerint – ezt nem totális csöndben, hanem halk trüttyögéssel hallgatja, énekel vele. Legalább a zenei ízlésünk hasonló, jól van.
Hosszú hetek eredményeképpen eljutottunk odáig, hogy az ajtó kinyitása után magától kimerészkedik. Nem akarok hinni a szememnek. Ő se. Nézelődik, fejét forgatja, szemmel tart engem, és készen áll, hogy a legapróbb mozdulatra visszaugorjon egy hátraszaltóval a kalitkába. Gondolok egyet, térülök-fordulok, és kezemben cseresznyével térek vissza, két pofára csámcsogok. Ha most látná valaki, milyen kultúráltan eszem... Viszont hatásos a dolog, mert Roxy érdeklődve figyel, és szép lassan elfeledkezik arról, hogy ő voltaképp fél.

Lassú mozdulatokkal közelítek, még véletlenül sem nézek rá – sokkal jobban érdekel a plafon, a bútorok, a falak, mint ő – miközben leülök a fotelba, a kalitka mellé. A szemem sarkából észlelem, hogy mozdulatlanná merevedik, nem tudja, mit is tegyen. Eszem tovább a gyümölcsöt. Ha ember lenne, most valószínűleg nagyokat nyelne, így csak némán lesi, miként tüntetem el sorra a szemlátomást finom valamiket a számban. Felé fordulok végre.

– Kérsz te is? Nagyon finom ám – szólalok meg halkan, aztán még mindenféle hülyeséget összeduruzsolok neki, miközben 0,001 km/h sebességgel nyújtok neki egy szem cseresznyét. Visszaslisszol az ajtóból, onnan nézi, ahogy a piros bogyót egy csipesszel rögzítem az ajtóra.
Eszem tovább, s végül győz a kíváncsisága: újra kijön. Nyakát nyújtva próbálja elérni a gyümölcsöt, és amikor sikerül, gyorsan visszahúzódik. Mivel nem történik semmi váratlan, és csőrére való az „édesség”, tétován közelebb merészkedik, és engem sasolva nekiáll enni.
– Látom, ízlik – mondom, csak hogy mondjak valamit.

Kevésnyi idővel és soknyi cseresznyével később a nimfa papagájon kitör a felfedezési vágy. A kalitka tetejére kapaszkodik, és diadalmasan néz le rám. Carmennak nem tetszik, hogy a feje fölött mászkálnak, idegesen topog a hintán. Ránézve és hozzá szövegelve benyúlok lassan a kalitkába, és úgy tűnik, Roxy érti, hogy most a másikat akarom piszkálni, mert nem ijed meg attól, hogy a hasa alatt matatok. Kiveszem Carment és felteszem őt is a kalitka tetejére. A bóbitás megint elkönyveli magában, hogy a kis zöld nagyon bátor, mert a kezemre mert ülni.
Örülök neki, hogy ilyen összhang van köztük: két oldalról igyekeznek szétforgácsolni a rácsok közé állított papagájlétrát. A nagyobbik madár különösen sikeres ezen a téren, fogpiszkálónyi darabokat hasít le könnyedén a kemény fából. Esküszöm, mosolyog közben.

Amikor eljön a berakás ideje, Carmen a kezemre ül, és szokott módon a helyére ugrik onnan. Roxy hol őt szemléli a hasa alatt, hol engem, menekülésre készen. Amikor észleli, hogy nem nyitott tenyeremmel közelítek felé, hanem kézfejjel „hessegetem”, szépen arrébb topog a rácsokon, majd lemászik a kalitka oldalán. Beletelik némi időbe, míg az ajtó felé sikerül terelgetnem, de legalább nem repül el előlem és nem riadozik. Ez is valami. Elégedetten csukom be a kalitkaajtót.

***

Hónapok teltek el. Roxy már nem fél tőlem, ha ujjamal előtte körözök, jóízűen belecsíp – de már nem teljes erőből, csak jelzés szinten. A kezemre nem hajlandó ráülni, akkor sem, ha Carmen rajta trónol épp. Imád viszont a kalitkaajtón üldögélni, gyakran addig arénázik és végez különös tornamutatványokat fejjel lefelé, míg kinyitom a börtönt, és olyankor elégedetten telepszik a rácsokra. A szirénaszó már nem vált ki belőle hisztit, bár fejét félrehajtva hallgatózik a távolba minden alkalommal.

A Star Wars főcímzenéjének dallamát fügyülgetem neki időről-időre, ilyenkor érdeklődve figyel hatalmas gombszemeivel, és ő is füttyög, mindenféle más dallamot, mint amit én szeretnék megtanítani neki. Carmen ellenben megtanult pár nimfa hangot tőle, és sokszor megtéveszt vele; nem tudom megkülönböztetni, melyikük szólózik. Minden nap új élménnyel ajándékoznak meg, nem tudok betelni velük. Néha azon kapom magam, hogy a tévé helyett őket bámulom, pedig semmi különlegeset nem tesznek épp, pusztán léteznek: mászkálnak, esznek, tollászkodnak, vitáznak.

Na igen, a viták különösen érdekesek náluk. Ha valakinek képet mutatok róluk, vagy látogatóba jön hozzánk és látja őket, első kérdése arra vonatkozik, hogy a nagy nem bántja a kicsit? Ilyenkor el szoktam mesélni, hogy bántásról szó sincs, csupán kisebb civódásokról, melyek sajátos koreográfia szerint zajlanak. Egy darabig Carmen békésen tűri, hogy Roxy lezargatja a hintáról, ha épp olyan kedvében van, vagy arrébb hessegeti az etetőktől. Aztán hirtelen elfogy a türelme, és jól leteremti hórihorgas társát – ha csak megmoccan, máris hallgathatja a szitokáradatot tőle, a hintára pedig jobb, ha meg sem próbál ráülni ilyenkor. Máskor teljes egyetértésben falatoznak ugyanabból a kajástálból egyszerre. Szóval elvannak.

Rengetegszer morfondírozok azon, hogy mekkora kockázatot vállaltam és mekkora szerencsém volt ezzel a két jómadárral. Nem tudom, mit tettem volna, ha nem férnek meg békésen. Nem tudom, mit tettem volna, ha a meglévő ideggyengeség a stressz miatt rosszabbra fordult volna Roxynál, és komolyabb sérüléseket szenvedett volna. Nem tudom, mit tettem volna, ha a frissen vásárolt nimfa valami betegséget hurcolt volna be magával az állatboltból, és még a hullámost is megfertőzte volna vele, hisz nem tartottam be az egy hét karanténra vonatkozó óvintézkedéseket sem igazán. És nem tudom, helyes-e szabadnak született élőlényeket önző módon, a saját gyönyörködtetésemre rácsok mögé dugni, és azzal álltatni magamat, hogy ők már úgysem szabadnak születtek és nálam jó soruk van.

De valamit egészen biztosan tudok. Azt, hogy – ha önző módon is – szeretem őket, és felelősséggel tartozom értük.

 

Megjegyzés a történethez

A történet lejegyzésekor még abban a hitben voltam, hogy Roxy lány, miként az állatboltban mondták. Csak jóval később tudtam meg, hogy hím nimfa papagájom van. Nos, jobb később, mint soha... Neve már ez marad, nem keresztelem át.

Egyébként későbbi nimfám, Tara is "nemváltósnak" bizonyult: ő nemcsak engem, de még Roxyt is átverte... Midőn fiókaként elhoztam a tenyésztőtől, jól látható, erőteljesen csíkozott volt a faroktollai alsó része (nimfa papagájoknál ez a tojók jellemzője, legalábbis a standard vadszínűeknél). Az első felnőtt tollváltásnál aztán eltűntek a csíkok, s kiderült, hogy ő is hím madárka.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (3 szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként,
akkor kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak