Készült: 2009. március 16. hétfő

Karón varjú

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

"Láttam én már karón varjút."

A hosszú, latyakos, hideg és sötét, de legalábbis borongós tél alatt alig vártam a tavaszt. Azt, hogy nyújtóztatni kezdjék dermedt ujjaikat a fák, elődugják fejüket a hóvirágok, vidám és életteli madárének csendüljön a lombkezdemények közül, hosszabbodjanak végre a nappalok, ne sötétben kelljen munkába indulnom és hazajönnöm...

De közben valahányszor a buszon ültem útban úticélom felé, azt kívántam, bárcsak maradna még a sötétség jótékony leple, amelyben nem kell látnom, nem láthatom a varjút.
Persze, magamat álltattam csupán, hiszen a szerencsétlen madár ott volt, függetlenül attól, hogy odanéztem-e vagy sem. Képzeletben akkor is elláttam a szürkületben/pirkadatban odáig, ha minden más homályos éjszín foltként jelent meg a busz mellett suhanó feketeségben. Ott volt a faágon, az ő fáján, az emberi gonoszság és érzéketlenség borzongató, komor jeleként. És ott volt a fejemben is, most is benne van, mindörökre, kitörölhetetlenül. Egy agytekervények közé égetett, lehangoló fénykép.

Tudom, tudom; általában véve nincs semmi különös azon, ha egy varjú egy faágon helyezkedik el, elvégre a madarak előszeretettel ülnek a fákra tollászkodni, pihenni, enni, vagy nézelődni. Ám ő nem ült azon az ágon. Felnyársalták rá.

Fogalmam sincs, miként került oda. Csak remélni tudom, hogy már nem élt, amikor valaki ráhúzta, gondosan elrendezve szárnyait is, így azok a szomszédos ágak segítségével széttárt állapotban rögzültek az utókor számára. Azt sem sejtem, mi lehetett a szándéka ezzel, mi motiválhatta az elkövetőt egy köztéren álldogálló fa ilyen módon történő „dekorálásával”.

Mindenesetre a fát messze elkerülték a varjak, verebek, galambok és minden más lény, ami egy átlagos városban röpköd. Az enyészet ülte meg a csupasz ágakat, rémisztő lehelletével távol tartva a halott varjútól az élő-lélegző-érzékelő teremtményeket.

Próbáltam elképzelni, miféle beteg elme szükségeltetik ilyen tevékenységhez. Vajon miért gyűlölheti valaki annyira a madarakat – vagy kizárólag ezeket a madarakat? –, hogy felmászik egy fára, letöri egy ág végét, netán meg is faragja kicsit késsel, és feldöf rá egy varjút. Aztán megszemléli az eredményt, s érzékeny művészlélek révén aprólékosan eligazgatja a szárnyait is, rögzíti azokat több ponton a kisebb ágakon. Brrr, Jézusom!
Igen, pontosan olyan a póz, mint Jézusé a kereszten. Felfeszítették szegényt kitárt tagokkal. Vajon kinek a bűnéért kellett neki bűnhődnie?

Tavaszodik lassan, világos van már reggelente, s egyre később sötétedik. Félve kutatom tekintetemmel a fát, ahogy elhaladunk mellette a busszal. A varjú már nincs ott, talán a közterület-fenntartók szedték le, talán egy kóbor macska akarta lefalni az ágról a húst. Ha utóbbi, akkor csalódnia kellett, a koszlott tollakon és kiszáradt csontokon kívül mást nemigen talált, az idő elhappolta előle a jó falatokat.

Egy árva, kopott fekete toll maradt csupán emlékül az ágak közé szorulva. Szomorúan lebben, ha a szellő alákap és apró gyászlobogóként mozgatja egykor fényes, csillogó selymét. A madarak látják és értik a jelet: továbbra is elkerülik a fát.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként,
akkor kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak