Branyiczky Rita: Galambot kergetünk c. történet
Készült: 2009. február 22. vasárnap

Galambot kergetünk

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Átlagosan indul ez a nap is: reggel a szokásos időben a szokásos buszmegállóban a szokásos várakozás, majd a szokásos zötykölődés és mérgelődés az álmos-ébredező budapesti forgalomban.

A munkahelyen azonban a szokásos nyüzsgéstől eltérően meglepő nyugalom és békesség fogad. A telefonok csak elvétve csörrennek meg, az e-mailek között nem találni egyetlen „különös” kérdést vagy észrevételt sem, a vásárlóink között pedig elvétve akad csak olyan, aki személyesen kívánja átvenni a vásárolt terméket. Szinte hiányolom, hogy ezúttal nem kell latba vetnünk az utóbbi hetekben kifejlesztett nyomozói és látnoki képességeinket semmiféle probléma megoldásával kapcsolatban. Egyszerűen nincs probléma! Gyanús...

Amikor a főnököm telefonál, hogy ma később jön be, teljesen elhatalmasodik rajtam a „valami történni fog” érzése. Képzeletben lejátszok magamban számtalan olyan szituációt, amilyen előfordulhat efféle alkalmakkor, ám a valóság természetesen ezúttal is felülmúlja az én sekélyes és szürke emberi fantáziámat.
Kolléganőm – tudva rólam, hogy többek között két mamagáj gazdája vagyok – nekem szegezi a kérdést:
- Szerinted mit lehet csinálni egy törött szárnyú galambbal?

Mivel ő a macskatulajdonosi szerepkört gyakorolja (méghozzá több cicussal), az első felmerülő ötlet részemről adja magát, de persze nem azt mondom neki. Hadoválok valamit holmi rögzítő kötésről, ám mivel ezen a téren semmi gyakorlatom nincs, nem igazán tudok épkézláb-épszárnyláb megoldást. Tizenhat éve tartok madarakat és szerencsére egyiknek se tört el még soha semmije.

Sajnálom a sérült galambot, hisz egy élő, érző lény fájdalma mindig sajnálatot és szánakozást vált ki belőlem, de nem tudok mit tenni érte és nyilván az állatorvosok sem foglalkoznak utcai „tucatpácienssel”. Kolléganőm azonban nem nyugszik. Töpreng, telefonál, kérdez, hallgat, majd továbbítja nekem az infókat: az állatorvos néni megnézi a sebesültet, ha elviszi hozzá. Márpedig ahhoz, hogy elvihesse, előbb meg kéne fogni... Kérdőn néz rám.

És én a következő percben azon kapom magam, hogy odakinn mászkálunk az iroda előtti elkerített parkolóban az egykedvűen álldogálló autók alját nézegetve, keresgélve egy törött szárnyú vadgalambot. Linda a parkoló távolabbi végébe indul, míg én megkerülve a kerítést a túloldali fás-kiskertes részen császkálok. Elvégre, ha galamb lennék és el lenne törve a szárnyam, tuti bevonulnék a bozótba...

Ez a rész gyakorlatilag egy lakóház két lépcsőházzal, azaz két kapuval, ami a keskeny járdára nyílik. A járda másik oldalán a kiskert, valamint padok és fák helyezkednek el egy kb. két méter széles sávban, majd a már említett parkoló kerítése következik az irodaépülettel.
Már éppen elkönyvelném magamban, hogy a törött szárnyú galamb időközben sportos tempóban elgyalogolt más vidékre vagy egy éhes kóbor macska gyomrában végezte, amikor felfedezem a tollast az egyik flóraelem mögött.

Szárnyát furcsa szögben lógatva lépeget, ennivaló után kutat, mindvégig szemmel tartva engem. Vadászati szempontból nézve ideális helyen van: a parkoló és a lakóházhoz tartozó virágoskert kerítése által alkotott sarok előtt botorkál, másik irányból egy fa áll mellette, kicsivel előtte pedig én. Az elkövetkezendő pillanatok emlékezetesek maradnak számomra. Lassan, kezeimet lefelé nyújtva, meggörnyedve próbálok közelíteni a bemért célponthoz. Az állat észleli szándékomat, miként a házból kilépő férfi is, aki a szerencsétlen bolondoknak kijáró tekintettel és barátságos félmosollyal honorálja madárfogási kísérletemet. Egyrészt látja, hogy felsültem, mert a galamb rövidtávfutókat megszégyenítő sebességgel sprintel ki szorult helyzetéből, másrészt meg ki tudja, milyen indokot sejt tetteim mögött.

Ekkor adok hangjelzést kolléganőnek, tudatom vele, hogy megvan a „beteg”. Amíg ő kartondobozt kerít, én sétálok egyet Gedeonnal, a galambbal. Valahogy csak el kell nevezni, ha már ennyit bajlódunk vele...

A séta eképpen néz ki: én sétálok Gedeon nyomában, ő pedig ezt látva igyekszik tartani a két (ember)lépésnyi távot. Ezzel a módszerrel hamarosan elhagyjuk a ház előtti járdát és a parkoló külső, autóút felé eső oldalánál kötünk ki, ahol sövénykezdemények díszítik a kaviccsal felszórt kocsibejárót. Linda visszaérkezik a dobozzal és egy darab ronggyal. Utóbbit azért hozta, mert említettem neki, hogy kellene valami könnyű anyag, amit rádobhatunk a madárra a gyors és fájdalommentes megfogáshoz. Sajna, a rongy túl apró mérete miatt nem alkalmas az ötlet kivitelezésére, marad a kézi módszer.

Naívan még mindig azt hiszem, hogy ketten bekeríthetjük a sövénynél Gedeont és képes leszek egyszerűen elkapni őt. Tévedek. Úgy festünk kolléganőmmel, mint valami cirkuszi előadás: a főszereplő állat folyton kicselezi a két béna bohócot.
Be kell látnom, ez így nem megy. Fogom a dobozt és némi újabb cserkelés után ráborítom a galambra. Frankó, sikerült, alatta van... de amikor kicsit megemeljük a doboz szélét, hogy megfogjam őkelmét, kiszökik. Igazi túlélő típus, nem könnyű alany.

Végül azért csak dobozba kerül, boldogan visszük be az irodába. Aztán tanácstalanul álldogállunk vele, mert ha a főnök bejön, első mozdulata lesz kivágni Gedeont valószínűleg, többé-kevésbé érthető okokból. A boss nem az az elfogult állatbarát típus...
Marad a titkolózás, doboz elrejtése. Amikor a főnök megérkezik, mindenki a szokott módon végzi a munkáját, holmi vadgalambokról egy árva szót sem ejtünk. Gedeon a sötétben elalszik, csendesen tölti a hátralévő időt, nyugisan viselkedik. Jó kismadár.

Linda a meló után elviszi őt az állatorvoshoz, gondjaira bízza. Kiderül, hogy nincs is eltörve Gedeon szárnya, viszont jókora fájdalmas dudor van alatta, ami miatt nem bír repülni sem. Valószínűleg sörét okozta, még az is lehet, hogy a golyó is benne van – ezt egyelőre nem tudni.

Valakik, valahol – szórakozásból? – rálőttek Gedeonra. Nem ölték meg, ennyire nem voltak humánusak. Csupán fájdalmas, nyomorék életre vagy még inkább lassú kínhalálra ítélték, mert Gedeon egy koszos, átlagos vadgalamb, a fajtájából száznyi van városszerte, az emberek által eldobált hulladékból él és neki is van anyagcseréje, tehát piszkít olykor. Nem nagy kár érte. Kit érdekel, ha kinyiffan? Kit érdekel, hogy kevés értelemmel bíró életét még kevésbé értelmes halálra szánták? Kit érdekel, hogy szenved, hogy fáj neki?

A kolléganőmre nézek és eltűnődöm. Az állatorvosra gondolok, aki egyetlen fillért sem fogadott el a páciens kezeléséért, ráadásul van két hasonló kalitkalakója jelenleg.
Őket érdekli.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak