Két testes asszonyság áll az ajtóban, arrébb nem mennének az istenért sem, miközben próbálok felszállni, átpréselődni közöttük. Ezúttal azonban nincs kedvem kommunikációs csatornába terelni a dolgot, magamban bosszankodva leülök egy szabad helyre.
Ahogy jobban körbenézek, aránylag sok üres ülést fedezek fel. Furcsállom, hiszen itt mindig tömve szokott lenni a villinger. Hamarosan aztán rájövök a jelenség okára, hála a két asszonynak.
– Széjjeltépte a drága jegyemet! – dohog az egyik, nem éppen halkan. – Hát most aztán mit kezdjek vele, mi?
A másik bólogat, együttérez, nem szól. Igaz, mit is mondhatna erre? Talán azt, hogy dobja ki a jegyet az utazás végén a szemetesbe. Bármibe le merném fogadni, hogy ezt nem fogja mondani.
– Rohadjon meg a BKV az összes ellenőrrel együtt! – szórja az átkot Milady. Az általam ráragasztott becenevet sajátos öltözködésének és ízes elemekben bővelkedő beszédstílusának köszönheti. Alapvetően gonosz vagyok. – Széjjeltépte ezt a drága jegyet, így teljesen használhatatlan! Semmire nem jó!
Magamban jól mulatok az edzőcipőt, fehér bokazoknit, a zokni alatt térdig érő harisnyát viselő nő méltatlankodásán. A harisnya végénél két ujjnyi szabad bőrfelület következik, majd vékony fehér vászonnadrág, mely keményen küzd a széthasadás ellen. Ezidáig sikerrel. A naci fölött mintás blúz lobog-lebeg, ha csak onnantól látnám a hölgyet, még normálisnak is gondolhatnám az öltözékét.
Milady szerint a jegy felhasználása valószínűleg a következőképpen történik: az ember egyszer megveszi a jegyet, majd bárhányszor felszáll vele a járműre, és utazik. Nem lyukasztja ki, nem tesz benne kárt. A jegyet óvni kell, mert drága!
Tény, hogy nem olcsó, ezzel egyet kell értenem. Ha több esze lenne a budapesti közlekedést irányító isteneknek, olcsóbban adnák a jegyeket és bérleteket, és akkor több ember venné. Az ellenőrzések milyenségén sem ártana változtatni... Más országokban ezt miért tudják megoldani működőképesen, mi több: nyereségesen? Hiába minden gondolat, ez itt Magyarország, mi pedig magyarok vagyunk. A BKV is egy hungarikum a maga sajátságos működésével.
– Ráadásul négyen vótak! Most mondjad meg, mi a jó francér’ kell négy ellenőr egy kocsira? Mi? Miért nem elég egy? Mi?
– Hát ja, hülyeség – szólal meg végre Milady társa. Továbbra is bólogat.
– Legalább láttam vóna, mikó felszállnak, leszállhattam vóna, ahogy szoktam, azt megvárom a következőt – mormog Milady.
Ezen a ponton kezdem nem érteni a dolgot. Ha ő általában le szokott szállni, amikor ellenőrt lát, akkor minek vett egy jegyet?
– Avval se lett vóna jobb, mer’ akkó pár megállóval később szállnak fel ugyanarra a kocsira – világít rá a másik asszonyság.
– Na tényleg, igazad van.
Nagyon elgondolkozhat a témán, mert egy teljes megálló megtételéig csend honol. A velem szemben ülő lány fellélegzik – ő már akkor is itt ült, amikor felszálltam, így régebben van szerencséje hallgatni a párbeszédet. Arcjátékából ítélve halálosan unja.
– Tudod, mikó veszek legközelebb jegyet? – kérdezi Milady, de olyan hangsúllyal, hogy inkább hangzik felszólításnak, mintsem kérdésnek. – Majd ha fagy!
Kedvem lenne megérdeklődni tőle, hogy miért akar télig várni a jegyvásárlással, ám nem teszem. Félek, hogy zokon venné, nincs tréfás kedvében.
– Bérletet fogok venni, az ám! – vágja ki hirtelen kárörvendő hangon. – Azt ha gyünnek az ellenőrök, majd mutogatom nekik, hogy látjátok, he? Látjátok? Na, ezt ugyan nem tépitek széjjel!
Milady nem csupán szóban vázolja az általa elképzelt helyzetet, el is mutogatja. Arca kipirul, csúfolkodó grimaszba torzul, ahogy a levegő orra elé tolja a kezében szorongatott, széttépett jegyet, mely most a Csodás és Széttéphetetlen Bérletet testesíti meg a jelenetben. Szegény levegő természetesen az ellenőr, aki valószínűleg ici-picire zsugorodva kullog el bánatában, amiért nem tépkedhet.
Akárhogy igyekszem, nem értem. Nem vagyok én elég okos ehhez a fantasztikus és szövevényes eszmefuttatáshoz. Mi a csudáért képzeli ez a nőszemély azt, hogy ha bérletet mutogat az ellenőröknek, azzal valamiféle győzelmet arat felettük?! Társának sem egészen világos, mert halkan érvelni próbál a szabályos közlekedés ellen:
– A bérlet az nagyon drága, Te...
Milady szemeiből eltűnik az öröm, gyűlölet villan helyén. Roppant elszántnak tűnik.
– Tudom én, hogy drága! Hát tudom! A jegy is drága, a bérlet meg még drágább! De abbó’ a tizenötbő’ megveszem! Aztán soha többé nincs tépkedés, meg leszállás, ha gyünnek ezek a nyavalyások!
Gőzöm sincs, miféle tizenötről beszél, nem is igazán érdekel. Viszont kezdem sajnálni egy kicsit szegényt. Nem elég, hogy egy cseppet buggyant, de ráadásul azt hiszi, a bérlet egész hátralévő életére szól, és védelmet biztosít neki a Galádokkal szemben. Sajnálom a jegypénztárost is, akinél majd meg akarja venni – nem lesz egyszerű elmagyarázni neki a bérletfajták közti különbséget és a kitöltés fontosságát. És ha Milady túlteszi magát azon, hogy tollal össze kell firkálni a szelvényt, még azzal a ténnyel is kénytelen lesz szembesülni, hogy csak egy hónapra nyer szaggattásmentességet az apró papírlappal. Mert az éves bérlet bizony nem jön ki abból a tizenötből.
Lassan közeledek úticélomhoz. Szerencsére ők is leszálláshoz készülnek, így nem kell újra átfurakodnom köztük a villamos elhagyásához. Ahogy egy szánakozó pillantást vetek a kopott rongyokba burkolódzott, szemlátomást rossz anyagi körülmények közt élő asszonyokra, csillanás vonja magára tekintetemet. Milady blúzának fodra eddig eltakarta előlem, most azonban a csomagjáért lehajoló BKV-rajongó nyakában szabadon himbálózik a nyaklánc. Az ablakon betűző napfény hatására felragyog, szikrázik, nem lehet nem észrevenni az ízléstelen, öklömnyi aranykeresztet, mely a kutyanyakörvek vastagságával vetekvő aranyszemeken csüng. Ahogy lelépkednek előttem a lépcsőn, van lehetőségem megfigyelni az eddig hajuk alatt megbúvó, jókora aranyfülbevalókat is, valamint felcsúszott ruhaujjuk alól kikandikáló tömör karpereceiket, és az ujjaikon sorjázó megannyi gyűrűt. Egy komplett ékszerüzletet viselnek magukon.
Én is a betonra lépek, számos gondolat kavarog bennem, de végül csak egy marad, kimondatlanul kering körbe-körbe agytekervényeim között: Szegény Milady! Széttépték a drága jegyét.
