Ülök a villamoson, és nem bírom elhinni azt, amit látok, ami történik velem. Fel akar csípni a velem szemben ülő, huszonéves idegen.
Térdét az enyémhez dörgöli, először azt hiszem véletlenül, majd pár pillantás (és újabb dörgölődzés) után rájövök: szándékosan. Miután sikerül magára vonnia tekintetemet, elmosolyodik, és – elég egyértelmű jelzésként – lassan, kéjesen megnyalja ajkait, hátrafésüli rakoncátlan szőke tincsét a homlokából. A produkció végén résnyire nyitva hagyja száját, várja a hatást, a visszajelzést. Tekintete az enyémbe fúródik.
Döbbenetem pusztán a szituációnak is szólhatna – engem valahogy taszít az efféle nagyképű ismerkedési próbálkozás – de valójában sokkal jobban zavar egy másik tény a kiéhezettség jeleit mutató, magát ellenállhatatlannak képzelő utassal kapcsolatban. Nevezetesen az, hogy ő is nőnemű lény.
Nagyon csúnyán nézhetek rá, szemeimből talán a feneketlen gyűlölet kénköves szikrái pattognak felé, mert a „nos, belémzúgtál már?” mimika eltűnik, helyét amolyan „jaj nekem, merre meneküljek?” arckifejezés veszi át. Tekintetét elkapja rólam, az ablakon kifelé bámul, lábát visszahúzza maga alá, nehogy hozzám érjen a továbbiakban. Én is a villamos mellett suhanó (na jó, zötykölődő) tájat nézem, magamban fortyogok a dühtől.
Kis idő múlva azon kezdek töprengeni, hogy vajon mitől is vagyok mérgesebb erre a korombeli lányra, mint egy pasira lennék hasonló helyzetben? Semmi bajom a mássággal, felőlem azt csinál minden meleg, leszbi, biszex, transzvesztita, és a többi, amit akar... Csak engem hagyjanak ki belőle, csak nekem ne kelljen szembesülnöm vele. Na itt van az a szegény, szerencsétlen eb elhantolva! Most nemcsak az orrom előtt zajlott egy számomra furcsa jelenet, hanem én vagyok az egyik szereplője!
Azt is be kell vallanom kíméletlen énemnek, hogy női büszkeségem sérült. Mert lássuk be: engem itt leszbinek néztek! És ez bizony fáj az önértékelésemnek. Ha egy pasi közeledett volna ilyen szánalmas és otromba módon, arról csak szimplán azt gondolnám, hogy bunkó, és ezzel el lenne intézve az ügy. Titokban még egy kicsit (nagyon kicsit!) jól is érezném magam, mert lám-lám, hatott valakire a vonzerőm...
Hát most kicsit se érzem magam jól, sőt. Végiggondolom, milyennek láthatnak engem mások. És vajon a mások milyennek látnak? Miért hitte azt ez a lány, hogy a saját nememhez vonzódom? Te jó ég, változtatnom kell a külsőmön! Biztosan bennem van a hiba, megtévesztő a kisugárzásom és az önkéntelen gesztusaim, vagy az öltözködésemmel nincs valami rendben!
Egészen a leszállásig azon tépelődöm, mit csináljak magammal. Képzeletben már a fodrászhoz is bejelentkezem, és halálra ítélek pár kedves ruhadarabot, mert azok talán „túl férfiasak, félreérthetőek”.
A járdán állva aztán arcon simít a langyos szellő, és mintha a borús gondolatokat is kifújná fejemből, zsibongó-lármázó koponyabelsőm elcsendesül, háborgó lelkem lecsillapul. Könnyű léptekkel indulok el úticélom felé. Talán a megállóban rám pillantó, fekete hajú férfi mosolyának köszönhetően.
