Készült: 2008. április 01. kedd

Április - A ketyerekirály

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Kényelmesen elhelyezkedem az Intercity megfelelő kocsijának megfelelő székében, fülhallgatót dugaszolok hallójárataimba, és megnyomom az MP3 lejátszó gombját. Hosszú, három és fél órás út vár rám Budapesttől Nyíregyházáig, de legalább nyugis lesz, ide nem szállnak fel mindenféle gyanús alakok.

Felcsendül a NOX zenéje, lehunyom a szemem és szendergő állapotba készülök áttérni, midőn valaki nagyot rikkantva rám köszön:
– Kezit csókolom!

Riadtan pattannak fel szemhéjaim, szemügyre veszem az ötvenes éveiben járó, köpcös, ritkuló hajú pasast, aki a csomagjait elrendezvén, a velem szemközti ülésbe telepszik.
– Jó napot kívánok – biccentek, még egy mosolyfélét is megeresztek felé, hiszen ő is igen vidáman pillantgat, miközben a köztünk lévő asztalra rámol a táskájából.
– Nem zavarja, ha ide teszem? – kérdezi, miután telerakta a felületet különböző ketyerékkel.
– Nem, dehogy – mondom a valóságnak megfelelően. Az én cuccaim a hátizsákomban pihennek a fejem felett. Ők pihennek, jó nekik. Én valószínűleg egy darabig még nem fogok, ha kevésnyi emberismeretem nem csal. Udvariasan lekapcsolom a zenét.
– Tudja, minden héten kétszer utazom Császárszállásra, és direkt ezért vettem ezt a kis DVD lejátszót az útra – mutatja felém fordítva a vékony, ezüst színű, kecses masinát. – Az Electroworld-ben a legolcsóbb, ha netán ilyet akarna maga is. Csak negyvenötezer forint volt az aksival, bár én vettem még egy aksit pluszba, hogy ha lemerül, legyen tartalék, az még nyolcezerötszáz volt.

Bólogatok, és magamban megállapítom, hogy mostanában nem fogok ilyet vásárolni. Bármennyire olcsó is.
– Meg vettem hozzá ezt a táskát is – emeli fel a műbőrből készült, fekete hordozót. Tény, hogy jó ízlése van. – Ez tudja, mennyi volt?
– Mennyi? – kérdezem felvont szemöldökkel. Reményeim szerint nagyon érdeklődő képet vágok éppen.
– Tizennyolcezer!
– Tyűha! – mondom lelkesen. A lelkesedés oka az, hogy elindult a vonat, de ha azt képzelem, hogy ezzel túlestem a beszélgetésen, ő filmet fog nézni, én meg alhatok, hát nagyot tévedek. Csipog a mobilja, üzenete érkezik az éterből. A következő jelenetről Eötvös Gábor híres „Van másik!” című produkciója jut eszembe.

A fickó a nadrágjához kap, lapogatja, előrángatja az övén függő tartóból a mobilt, megszemléli a kijelzőt.
– A francba, sose tudom, melyik! – mondja, és az asztalra helyezi a készüléket. Tovább kotorászik, ezúttal a mellénye alól húz elő egy telefont.
– Ez se az. No most már csak egy maradt! – kacsint felém bíztatólag, és a felakasztott kabátja zsebébe nyúl. Közben a másik kezével lerakja a szintén „nem nyert” besorolású telcsit az egyes számú mellé.

Míg ő diadalmasan olvassa az SMS-ét, tekintetemet magához vonzza az előttem felsorakoztatott technikai kínálat. A kicsi asztalból alig látszik valami a DVD lejátszó, a pótaksi, a két mobil, és a – gőzöm nincs, mikor került oda – számomra ismeretlen ketyere alatt.

A bámészkodással elszalasztom az alkalmat, hogy álomba merüljek. Útitársam kérés nélkül megosztja velem, miféle információt kapott imént.
– A barátnőm írt, hogy nagyon elhanyagolt a kert, mehetnék már öntözni – vigyorog rám földöntúli örömmel. Érthetetlen számomra, miért örül ennyire a kertészkedési lehetőségnek, mígnem szép lassan leesik a tantusz, hogy miről is beszél.
– Az a mamlasz férje folyton utazik, alig van otthon. Ha ő nem gondozza a kiskertet, hát majd gondozom én! Érti, ugye? – kacsint rám vigyorogva. Számolni fogom a kacsintásait, eddig kettőnél tart.

Mivel nemigen tudok mit szólni a témához, ő viszont elmélyülten pötyögi a választ a telefonba, bekapcsolom újra az MP3 lejátszómat, és készülök lehunyni a szemem. A krapek résen van, lecsap rám.
– Ez mekkora kapacitású? Öttizenkettes? – bök a nyakamban lógó apró kütyüre.
– Nem, egy gigás – felelem, s ezzel még jobban felkeltem érdeklődését, mert szünetelteti a billentyűk nyomkodását.
– Tényleg? És WMA-t is le tud játszani?
Kikapcsolom a beszélgetés tárgyát.
– Igen, meg rádió is van benne, és diktafonként is működik.
– Hú, az jó! Mennyiért vette?
Már vártam a kérdést, annyira nyilvánvaló volt, hogy ide lyukadunk ki.
– Nyolcezerért, elemmel együtt.

Elkerekedik a szeme, hitetlenkedik. Megszánom, elárulom neki, hogy ismerőstől vettem ezen a baráti áron. Befejezi az SMS-t, és a hármas számú telefont is társai mellé rakja, nehogy diszkriminációra panaszkodjon a készülék.
– Megnézhetem? – kérdezi, és én kelletlenül leveszem a nyakamból, átnyújtom neki. A fülhallgató marad, még képes lenne a fülébe dugni, hogy kipróbálja... Brr!
Forgatja, elolvassa a ráírt infókat, nyomkodja a kezelőgombokat és megnézi a menüt, majd bólogatva visszaadja.
– Hát igen, ez nagyon klassz! Kár, hogy nekem nincsenek ilyen ismerőseim – kacsint megint. Számolok: három. A tizediknél fejbe lövöm a bakancsommal. Komoly veszély, elvégre lány létemre negyvenes lábam van.

Jön a kalauz, készítem a jegyemet. Odaér hozzánk, köszönünk, átadom, megtörténik az ellenőrzés, majd várakozva fordul a zsebeiben kotorászó férfihoz. Amíg ő a jegyét keresi, a kaller álmélkodva tekinti meg az asztalt, és kérdőn felvonja szemöldökét. Rámosolygok és alig észrevehetően biccentéssel jelzem: a kirakodóvásár nem az enyém. Megcsóválja a fejét.

– Á, megvan a kis huncut! – nyújta át a jegyet útitársam, és túlesik ő is a procedúrán. Az ellenőr elköszön és tovább halad, egy darabig még néz utána, aztán visszafordul felém.
– Hát ilyen munkát se szeretnék, annyi szent!
– Én se – mondom, mert elképzelem őt is meg magamat is az egyenruhában, ahogy megyünk a lyukasztógéppel végig a kocsikon. A hideg is kiráz.
Mivel kinyitja a DVD lejátszóját, bekapcsolom újra a zenét. Én kis naív.
– Nézze csak, ez a hat film van nálam – nyújtja elém kártyaszerűen szétterítve a tokokban lévő korongokat. – Maga szerint melyiket nézzem meg először? Még egyiket se láttam, a haveromtól kaptam kölcsönbe mind.

Ilyen nincs. Nem viccel, komolyan tőlem kérdezi, hogy melyiket nézze meg először. Lekapcsolom a zenét.
– Ezeket nem ismerem, csak ezt az egyet láttam – mutatok a Shrek című animációra. – Nekem nagyon tetszett, humoros – teszem hozzá.
– Ez ilyen meseféleség? – szemléli gyanakodva a borítót.
– Olyasmi, de jópofa, jókat lehet röhögni rajta – igyekszem kedvet csinálni hozzá, hátha nyugtot hagy végre.
– Jó, akkor ezzel kezdem – von vállat, és belerakja a lemezt a negyvenötezerért vásárolt lejátszójába. Hurrá! Zene bekapcs.

Két teljes percig csöndben van, mert ennyi idő kell, míg a program betölti a filmet és ő a menüben beállítja a magyar nyelvet.
– Jaj, de lüke vagyok, hát így nem hallom! – kezd el kotorászni a táskában, majd felmutatja a zsákmányt: egy elég komolyan kinéző, állítható pántos, ultramodern fejhallgatót. – Maga nem akarja velem nézni? – fordítja az ablaknak háttal a képernyőt, hogy mindketten lássuk. – A fülhallgatójának is van itt bemenet, az kis jack-es, az enyém meg nagy... Hihi, hát az enyém tényleg nagy, de ezt most hagyjuk – röhög a saját viccén.
– Köszönöm, de én már többször is láttam, meg aztán így mindkettőnk nyaka kitekeredne – hárítom az ajánlatot. – Inkább zenét hallgatok – mosolygok kényszeredetten.
– Jól van, de ha meggondolja magát, áll az ajánlatom! Áll, mint a cövek! – kacsint újra. Nem sejti, hogy egyre közelebb kerül a bakancs általi halálhoz. – Csak szóljon!

Hihetetlen, de nyugalom van. Lehunyom a szemem, élvezem az érzelmes-értelmes dalokat, amiket átsző a sajátomnak érzett gondolatvilág egy-egy foszlánya. Három számon át tart a békesség.

Csörög a mobilja. Az egyik mobilja a háromból. Résnyire nyitott szemmel figyelem, mihez kezd a szituációval, és a következőknek lehetek tanúja:
Egyes számú mobilt felkapja, leteszi. Kettes számú mobilt felkapja, megnyomja a gombot rajta, majd a füléhez rakná, de rádöbben, hogy azon a fejhallgató van. Gyorsan beleordít hát a telefonba, hogy „Pillanat!”, lerakja a mobilt az asztalra, félig lehámozza fejéről a csevejt akadályozó tárgyat, majd felkapja a mobilt és beleszól. Ezen a ponton már nagyon kell nevetnem, mert midőn ráébred, hogy nem a megfelelőt ragadta újfent a mancsába, igen mókás arcot vág.

Végül sikerül rádióhullámú kommunikációt folytatnia a hívóval, jó hangosan. Elmeséli neki, hogy éppen itt ül a vonaton, mert utazik Császárszállásra, és vele szemben egy nagyon kedves nőci ül, aki nem olyan sülthülye a technikai dolgokhoz, mint a múltkor az a vörös szakállú ipse volt, akiről mesélt már, és ő most éppen nézi a Shreket, és tök jó a képminőség és egyáltalán nem akad.

Még sok roppant fontos információt közöl, de próbálok nem figyelni rá, inkább elővadászok egy szendvicset a hátizsákomból, és dühösen harapok belőle. Hála az égnek, befejezi a beszélgetést. Vagy inkább ordítást. Elképzelem, ahogy a hívó fél két tenyérnyi távolságban tartotta magától a saját telefonját, hogy ne süketüljön meg. Máris jobb kedvem van.

– A haverom volt, hogy kipróbáltam-e már a lejátszót – magyarázza. – Jó étvágyat! Tényleg, én is enni fogok. Nem reggeliztem, mert korán indultam otthonról.
– Köszönöm – mondom, miután lenyeltem a falatot. – Akkor magának is jó étvágyat.

Ő nem szendvicset hozott, de nem ám. Lecsukja a lejátszó tetejét, és műanyag dobozokat pakol rá. Az egyikben kolbász van, a másikban kenyér, a kis kör alakúban hagyma. Egy papírtányért is szervál, hogy teljes legyen az összkomfort.
– Köszi. Kér egy kicsit? Házi készítésű, most vágtuk le a disznót! Kóstolja csak meg, ilyet nem vehet ám a boltban! – kínálgatja a kolbászát. Valahogy nem kívánom...
– Köszönöm, de nem kérek, maradok a szendvicsemnél.
– Bánhatja! – vág le a kolbászból egy darabot. Mert persze kés is van nála. – Legalább egy katonát, na, tényleg csak kóstolónak!

És legyárt nekem egy katonát, a fején hagymakarikával. Kedvem lenne lefényképezni ezt az egészet; ahogy ül a ketyerék és műanyagdobozok fölött, fején a fél fülére húzott fejhallgatóval, egyik kezében késsel, a másikban pedig a felém nyújtott katonával.
Végül elfogadom a kóstolót, ha már ennyire tukmálja. Illedelmesen megköszönöm, és kivégzem szegény közlegényt. Rövid élete volt.

Miután elismerem, hogy tényleg nagyon finom, de igazán nem kérek többet, elégedetten kezd enni maga is. Az az apróság, hogy tele van a szája, nem akadályozza a fecsegésben.
– Hova utazik?
– Nyíregyházára, onnan meg autóval Mátészalkára – mondom, miután leszámolok a szendvicsemmel.
– Akkor maga még messzebbre megy, mint én! Gyakran teszi meg ezt az utat?
– Nem, még sosem voltam ott, ahova megyek. Meghívott vendégségbe egy kedves ismerősöm, akivel még nem találkoztam eddig élőben.
– Nem mondja?! És csak így, egyedül nekivág ilyen messzi, idegen helynek? Ez aztán nagy merészség! – csámcsog elismerően.

Na ja, a szüleim szerint is az, anyukám valószínűleg tövig rágja a körmét. Ha őszinte akarok lenni, én is csodálkozom magamon. De Máriával már hónapok óta csevegünk a neten, és olyan kedvesen hívott szalonnasütésre... Te jó ég, mi van, ha nem is az, akinek mondja magát? Lehet, hogy egy elmebeteg pszichopata vár rám az állomáson?
– És legalább fényképen látta már azt a kedves ismerősét? Jóképű? – kacsint rám a ketyerekirály. Ötnél tart, fél élete letelt.
– Jóképűnek nem nevezném, ugyanis hölgy az illető. A párjával és családjával várnak, szalonnasütést terveztünk.

Miközben folyik tovább a beszélgetés, azon morfondírozom, hogy mégis mi a frászért mesélem el ennek az alaknak a történetemet. Lassan többet tudunk egymásról, mint amennyi egészséges. Én például azt, hogy időnként kertészkedik egy férjes asszonynál. Kis ideig elmélázva eszik, nézi a mobilokat maga előtt.

– Ezek a mobilok is... Hallja, csak a baj van velük! – rágja a kenyeret. – Volt egy „egyet fizet, kettőt kap!” akció, és vettem két mobilt, hogy a barátnőmmel tudjunk olcsón beszélni. Csak hétezeröt volt így darabonként a készülék, plusz az előfizetés hozzá húszezer, de az lebeszélhető. A bolondnak is megéri, nem?
– Meg – adok neki igazat.
– Csak hát a barátnőm addig merte használni, még a férje két hétig nem volt itthon, utána visszaadta, nehogy lebukjon vele. Így meg mi értelme? Ha ott vagyok nála, akkor nem kell a telcsi, nem telefonálni szoktunk egymással... – kacsint megint. Ez a hatodik alkalom. – Most aztán három telefonom van, mert emezt, a legelsőt meg kellett tartanom a vállalkozás miatt – pöcköli meg az egyik készüléket zsíros kézzel.
– Miért nem adja el a másik kettőt? – kérdezem, és már bánom is, hogy kinyitottam a számat.
– Á, hűségnyilatkozat van rajtuk, meg csomó haverom már ezeken keres, macerás lenne mindenkinek szólni... Sőt, múltkor emezen hívott egy megrendelő is, lövésem sincs, honnan tudta meg a számot.

Azért se kérdezem meg, mivel foglalkozik, miféle vállalkozása van! Nem is kell megkérdezni, mondja ő magától.
– Tudja, belföldi szállítmányozással foglalkozom, van tíz kamionom. De most éppen készülök bővíteni, meg talán külföldre is szállítok majd, Románia meg a szomszéd országok szóba jöhetnek.
Befejezi a táplálkozást, a dobozokat elpakolja. Előszed egy literes üdítőitalt.
– Kér?
– Köszönöm, nem – rázom meg a fejem.

A vonat hosszan dudál, majd hirtelen fékezéssel megáll a semmi közepén, amitől az asztalon helyet foglaló tárgyak felém indulnak. Időben megállítom őket, nem zuhannak a földre.
– Jaj, köszi! Még szerencse, hogy ilyen jók a reflexei! – hálálkodik a krapek. – Mi a rossebbért álltunk meg? – tolja ki fejét az ablakon.
Többen követik példáját, főként férfiak. Útitársam röhögve ül vissza, és informál engem is jókedve okáról:
– Egy tehén volt a síneken, a mozdonyvezető a kalauzzal terelgeti arrébb a csóri kérődzőt! Ezért álltunk meg, nem akarták elütni.

Valóban, pár perc múltán tovább indulunk, ő befejezi az ivást, én cselesen szunyókálást tettetek. A módszer beválik, visszatér a filmnézéshez. A baj csak az, hogy most már nem tudok elaludni, minél közelebb kerülök úticélomhoz, annál több kétely fogalmazódik meg bennem. És persze az se lenne jó, ha véletlenül túlmennék Nyíregyházán.

Nem tudom, mennyi idő telik el így, de amikor felpillantok, a fickó javában hortyog, a lejátszó összecsukva, a fejhallgató rajta. Ezek szerint nem a Shrek közben aludt el.
Mindenesetre bátor, hogy így széthagyja az értékes cuccait az asztalon. Intercity ide vagy oda, enyves kezű alakok mindenütt akadnak. Eljátszom a gondolattal, hogy milyen képet vágna, ha tréfából elraknám a sok vacakot az asztal alá, vagy a feje fölé, és ő felébredve az üres asztalt látná. Nem teszem meg, túl gyáva vagyok hozzá.

Nézem az elsuhanó tájat, az olykor előbukkanó őzeket, nyulakat, vagy felrebbenő fácánokat. Ezek az állatok már egészen hozzászoktak a vasparipához, nem rémiszti őket viszonylagos közelsége, bár szemmel tartják, nem vált-e irányt a robogó monstrum.
Begördülünk a következő állomásra, ami történetesen Császárszállás. Döbbenet, így elszaladt az idő?! Felrázom a krapekot – enyhe kárörömmel, hogy megzavarhatom az alvásban – és közlöm vele, hogy hol vagyunk.

– Hú, a fenébe! – gyorsan ébred, még gyorsabban szórja a telefonokat a táskájába, a fejhallgatót a nyakába rakja, a lejátszót a hóna alá csapja, csomagjait összefogja. Úgy néz ki, mint valami hipermodern karácsonyfa. Azért nem állítanék ilyet a lakásba szentestére. Nem túl dekoratív, bár mogyoró minden bizonnyal van rajta, ha nem is aranyozott. Visszafojtom a kuncogást, mert éppen sietve elköszön és hálálkodik, hogy felébresztettem. Távolodó hátának kiáltok:
– Várjon, ezt itt hagyta!
Utánalépek és kezébe nyomom a számomra ismeretlen valamicsodát.
– Juj, köszi, de hülye vagyok! Viszlát és jó utat!
– Viszlát.

Visszaülök a helyemre, furcsán üres az asztal, szokatlan a csend, csak a zakatolás hallatszik, ahogy megy tovább a vonat. Se fecsegés, se ordibálás, se hortyogás.
Lassan én is készülődöm, hiszen a következőnél le fogok szállni. Az MP3 lejátszót hátizsákomba süllyesztem, leakasztom a kabátomat, szétnézek. Jól van, nem marad itt semmim, mehetek.

A krapek széke mellett ellépve fehér matrica vonja magára a figyelmemet, nyilván valami vicces kölyök ragasztotta az ülés szélére. Rajta pocakos, kopaszodó férfialak a Star Warsból ismert jedi-lovag ruházatban, egyik kezében mobillal, a másikban fénykarddal. Elolvasom a kép alatti feliratot:
„A térerő legyen Veled!”
Mosolyogva indulok kifelé a kocsiból. A ketyerekirály a stílusához legjobban illő ülőhelyet kapta.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak