Egész télen azt vártam, hogy végre újra jó idő legyen és elővehessem a bringát. Március 8-án, nőnap alkalmából úgy gondolom, ez a bizonyos jó idő ma jött el... Még ha a meteorológusok szerint némi zápor fogja is fűszerezni a kifejezetten enyhe, tavaszias délutánt.
Mivel a reggel barátságtalanul hűvös, alaposan beöltözöm. Könnyű anyagú, hosszú sálam segítségével gondoskodom az arcom, nyakam szél elleni védelméről is. A tükör előtt állva el kell ismernem, hogy elég furcsán festek; a kissé avitt, kibolyhosodott tréning nadrág fölé vett vastag Nightwish pulóver a fejemnél hirtelen stílusváltással kecses, nőiesen bodros sálban folytatódik, amely olyan módon tekeredik körbe a fejemen, hogy orromat-számat is takarja. Ezt egészíti ki felülről a kinyúlt sísapka, amit jó alaposan fejemre húztam, így védi a homlokomat, füleimet is. A kettő közti keskeny résen épphogy kilátszanak a szemeim. Párom megtekinti ez eredményt, majd közli: ha már úgyis a bankba készülök, hozzak 3-4 milliót.
Vidáman indulok neki az idei első utamnak. A lámpákat már előző este leellenőriztem, a kerekeket keményre fújtam, a pumpa ott figyel a csomagtartón, szóval hajrá!
Néhány száz méter megtétele után gyanakodva szemlélem meg a kerekeket: azért ennyire fárasztó a tekerés, mert valamelyik már megint enged? De nem, a gumikkal minden rendben. Kénytelen vagyok belátni, hogy velem van a baj: kijöttem a formámból (na nem mintha olyan nagyon sportos lettem volna pár hónapi tekerés után).
Odaérek a hídhoz. Kihasználom a jelzőlámpa nyújtotta percnyi pihenőt, kifújom az orrom, majd nekivágok az emelkedőnek. Megküzdök minden egyes méterért felfelé, pedig a sebességváltót jócskán lejjebb állítom. A francba, hát ennyire puhány vagyok?!
A Kopaszi gát mellett vezető bicikliúton az elkerített részről kikanyarodik elém egy másik cajgás csaj, álmélkodva bámulom. Rózsaszín vázú bringáján UV rózsaszín és zöld dekor műtyürük (gyöngyök?) színesik a küllőket, némelyik közülük minden fordulatnál arrébb csúszik, a gravitációnak megfelelően. A hátsó lámpa öt apróbb, aszinkronban villogó prizmás búrából áll össze gömb alakban, már-már szembántó erejű vörös fényt pulzálva hátra és oldalirányokba is. Tény, hogy messziről észrevehető a legkülönbözőbb fényviszonyok mellett is. Az élénk rószaszín suhogós joggingot viselő huszonéves szőke haja kilóg a jajzöld sál és az apró virágokkal díszített, szintén rózsaszín sapka alól.
A következő jelzőlámpa megfog minket, van alkalmam alaposabban megfigyelni a nem mindennapi jelenséget. Arcát profi légszűrős maszkkal óvja az ellenszéltől és a levegőben lévő szennyeződésektől – ez véletlenül fekete színű. Szemei előtt viszont már rózsaszín keretes, áttetsző védőszemüveg feszül, így téve teljessé az összképet. A kormányra divatos rácsos kosárka van rögzítve, benne csinos fekete retikül ringatózik, amelynek felületét ezernyi kis flitter teszi csillogóvá. Egy élő Barbie baba trendi Barbie cuccban a trendi Barbie bringáján. Őrület!
Másfelé tartunk, így a jelenés elmarad mögöttem, helyette új szereplők színesítik utamat. Többnyire meglepett gyalogosok, akik a bicikliúton flangálnak, és észrevéve közeledésemet, riadtan igyekeznek valamerre félreállni. Ijedtségüket nem értem, hiszen nem megyek őrült tempóban (örülök, hogy egyáltalán a normál sebességet tudom tartani), de aztán eszembe jut a tükörben látott kép. Lám, mit tesz a bankrabló küllem!
Az út háromnegyedénél már nagyon fáradtnak érzem magam. Sejtem, hogy az utolsó szakaszon lévő emelkedőn nem fogok tudni feltekerni. Sőt, jó, ha odáig nem kell megállnom pihenni...
Végül csak odaérek Péterhegyhez, s a lámpánál várakozva úgy döntök, mégis megpróbálom a dolgot: irány az emelkedő! Kb. húsz méternyi tekerés után szépen leszállok, pihegve tolom járgányomat a járdán. Ez van.
A legmeredekebb részen túljutva ismét nyeregbe ülök, innen már csak azért sem gyalogosan megyek tovább. Majd kiköpöm a tüdőmet, az utcába bekanyarodva megállok kicsit pihenni. Kolléganőm elhúz mellettem az autójával, találgatom magamban, mit gondolhat rólam. Nyilván azt, hogy teljesen elment az eszem, hiszen hetek óta köhögök, és most idióta módon kerékpárral jöttem, pedig még nincs az az igazán jó idő.
Eltöprengek. Érthetetlen, de egész úton nem kellett köhögnöm, teljesen jól vagyok. Csak nem elmúlt végre? A gondolat fellelkesít, véget vetek a pihenőnek és legyűröm a maradék távot. Megérkezem az irodába, ahol lerakom a cajgát, átöltözöm, majd leülök a székembe, és szinte rögtön újra köhögni kezdek. Erről ennyit.
Nagyon lassan, de azért csak eljön a munkaidő vége. A borús eget figyelve reménykedem, hogy talán megúszhatom az esőt, talán hazaérek, még mielőtt zuhogni kezdene... Nos, a remény hal meg utoljára, mint tudjuk.
Mire a hazavezető út utolsó részéhez érek, csurom vizes a nadrág a combomon, és a vékony sál is nehezül arcomon a magába szívott nedvességtől. Már csak egyetlen jelzőlámpa vár rám, de ez természetesen akkor vált pirosra, amikor odaérek. Bosszúsan nézek fel az égre, ahonnan változatlanul ömlik az eső. Bosszúságom rögtön el is illan, leszállok a nyeregből és sietve előkapom a telefonomat, hogy megörökítsem a ritka szép látványt: óriási szivárvány ível át fölöttem az egyre világosodó égbolton.
Digitális zsákmányommal a zsebemben jókedvűen térek haza, ledobálom a vizes cuccokat, és elégedetten lépek be a forró tus alá. Jólesett a mozgás, és igazán szép nap volt ez a mai!
