Én –, aki az iskolaévek alatt igyekeztem megúszni a tornaórákat, s későbbi sportteljesítményként is maximum hobbi szintű görkorizást tudok felmutatni –, pont én gondolom úgy egy reggelen, hogy kellene egy kerékpár, s járhatnék azzal dolgozni. Elvégre a zéró-közeli mozgással töltött tunya évek utána rögtön napi 24 km-rel kezdeni tök jó és bölcs dolog...
Bekattanva
A gondolat mind jobban befészkeli magát a fejembe, gyűlnek a motivációs érvek. Hiszen egyik kollégám ugyanabban az utcában lakik, amiben jómagam, s ő biciklivel jár be a melóhelyre. Ő az élő példa, hogy nem lehetetlen. Aztán ott a BKV undorom; a méregdrága bérlet, a koszos és zsúfolt járművek, na meg a gyakori dugók miatt kialakult „nemszeretem” érzés. Továbbá van rajtam némi súlyfölösleg, amit eszem ágában sincs fogyókúrával kezelni, mert elég régóta tudom: fogyni, alakot formálni mozgással lehet és kell.
Az elhatározást tett követi, párom cajgája mellé társ kerül az erkélyre egy csodaszép, kék színű Venezia Neuzer formájában. (Egyáltalán nem értek a márkákhoz, gőzöm sincs, hogy ezt most mennyire jó vagy nem jó, de nekem tökéletes, és ez a lényeg.)
Első kísérlet
Az első „tesztvezetést” egy kellemesen dögmeleg szombati napon sikerül megejtenem, amikor is kipróbálom, hogy képes vagyok-e megtenni a távot Pesterzsébetről Péterhegyre (és vissza!), továbbá letesztelem eltévedési képességemet. Utóbbi jól fejlett, a kinyomtatott útvonaltervvel a zsebemben is sikerül két helyen rossz irányt belőni. Számos tapasztalattal, újszerű felismerésekkel gazdagodom útközben, néha pedig megdöbbenek a járókelők és más kerékpárosok viselkedésén, meg úgy általában a világon.
A Soroksári út az első szakasz. Itt bicikliút váltakozik a járdával, utóbbit számos helyen autókihajtók teszik darabossá – és veszélyessé. A vezetők egy része valamiért úgy gondolja, hogy a biztonsági határvonal az út szélénél van, tehát a kapun kihajtva ott kell csak megállniuk, a járdán közlekedők nem lényegesek. Már-már paranoiásan fékezgetek jó előre minden kihajtónál, és csak akkor tekerek tovább, ha épp nem akar elütni senki. A padkák még kellemesebbé teszik az utat, a hátsóm negyed órányi pedálozás után már sajog. Hej de jó!
Ám további élményelemek várnak rám. Elsőként találkozom egy buszmegálló mellé tett oszloppal, amely ügyesen kettévágja a járdát két részre úgy, hogy csak kicentizve lehessen tovább menni. Kicsivel arrébb a házfal mellett korlátsor szegélyezi a járdát az út felől, a sávon épp csak át lehet hajtani, ha ügyes vagyok. No meg ha nem jönnek éppen szembe... Távolabb egy tűzcsapot sikerült középre elhelyezni a járdán, itt is nikkelezett szemmérték szükséges a mellette való elhaladáshoz.
Végtelenül soknak tűnő padka és autókihajtó után odaérek a hídhoz, amelyet manapság Rákóczinak kéne nevezni. Egy nagy túróst! Nekem Lágymányosi marad és kész. Remek kis bicikliút vezet fel rá... A hat sebességes kerékpárral eddig ötös fokozattal jöttem, a maximumot túl nehéznek találtam. Most hármas fokozatig levéve próbálok tekerni, de amikor a sokadik bringás is lazán elhúz mellettem, majd egy gyalogos fickó pár sietős lépéssel lehagy, végleg oda a büszkeségem, s azzal együtt a maradék energiám is. Szégyenszemre leszállok és tolom a járgányt az emelkedő végéig, közben a légcsere nevű folyamat érdekes fajtáit művelem és fájlalom a térdeimet.
Az egyenes részen ismét felülök, apránként visszaváltom a sebességet ötösre, azt még bírom. És jön a lejtő, hurrá! Tekerni sem kell, szinte repülök, arcomon széles mosoly. Ám lassan lehervad, amikor a fizika törvényeinek megfelelően tovább és még tovább gyorsulok, a cajga kezd önállósulni alattam. Ideje fékezni, különben tényleg elszállok valamerre.
És megyek tovább gyakran meg-megállva, hogy megnézzem, merre is tartok a tervezett útvonalam szerint. Valójában élvezem ezeket a megállásokat; addig is pihenek kicsit...
Egy helyen jól láthatóan ketté van választva a járda; egyik fele a bicikliút hatalmas sárga felfestésekkel, másik fele a gyalogoské, s nehogy elhanyagoltnak érezzék magukat, ők is kaptak rá piktogramot átlag három méterenként. A „sztráda” széles, két kerékpáros, illetve két gyalogos kényelmesen elfér a sávokban. Jó kislányként a számomra kijelölt részen tekerem a pedált, élvezem a sima gurulást, figyelem a gyakran szembejövő kerékpárosokat. Gyalogosokból sincs hiány, sokan sétálnak ezen a szép hétvégi napon. Többségük a maga részén szerencsére, de mindig akad pár eltévedt darab... Az én sávomban két éltes korú néni tart felém karonöltve. Mivel kerülni épp nem tudok a szabályosan közlekedő többi járókelőtől, hát megállok és várok türelmesen, hogy a nénik kerüljenek ki engem. Csakhogy ők is megállnak. Tekintetük helytelenítően méricskél engem, a pimasz útakadályt. Szelíden lemutatok a lábuk előtt látható, jókora biciklis jelölésre. Kedvesen mosolygok hozzá. Elhangzik a „Nahát, ezek a mai fiatalok...!” kezdetű mondat, de közben szabaddá válik a gyalogos rész, így balról kikerülöm a nyugdíjas blokkot.
Kanyarok, lámpák, útkereszteződések. Eltelik tíz perc, majd még tíz, és az az érzetem támad, hogy valami nem stimmel. Valamit elnézhettem, de csúful. Visszanavigálom magam az előző útkereszteződéshez, ezúttal jó irányba indulok tovább. Szép kis ligetes részen át vezet a bringaút, élvezem a fák nyújtotta hűs árnyékot, hallgatom a csivitelő madarakat.
Néhány kanyarral és lámpával később gyanakodni kezdek, hogy az online kerékpárútvonal tervező edzésprogramként plusz kilométereket szőtt az útvonalamba... Az utcanevek alapján jó felé megyek és már csak egy-másfél kilométer lehet hátra, ám totál ismeretlen a vidék. Megállok az emelkedős részen, bámulom a nyomtatott kis fecnit, mérgelődöm, amiért a térkép részt nem nyomtattam ki. Csupán utcanevek vannak és hogy merre kell lekanyarodni róluk, hány métert kell haladni rajtuk. A vizem mostanra elfogyott, a visszaútra vennem kéne valamit, de ez itt már ipari területnek tűnik, nem lesznek boltok. Ráadásul úgy érzem, ha most végigtekerem ezt az emelkedőt és a hátralévő távot, tuti nem lesz energiám a hazaútra...
Hátra arc, irány a liget, ahol kitámasztom a bringát és leülök egy padra pihegni. Tíz percet adok magamnak, majd elindulok hazafelé a „majdnem sikerült” gondolatkörrel fejemben. Útközben beszerzek az egyik boltban egy életmentő jeges teát, így már túlélhető a huszonnyolc fokos hőség.
Mivel már ismerősnek találom az utat, ritkábban nézegetem a puskámat. Meg is bánom, megint sikerül rossz felé kanyarodnom egy helyen, tekerhetek vissza. Sebaj, a Föld gömbölyű, egyszer csak visszatalálok majd az indulási ponthoz.
Boldog félhullaként jellemezhető állapotban érek haza, a kirándulás durván három órát vett igénybe az eltévedésekkel és a visszaút előtti rövid pihenővel együtt, bár nem jutottam el a végcélig.
Második kísérlet
Az újabb kísérletre megint egy szombatot választok. Az útvonalterv ezúttal kicsit más, az ipari területes részt nem áll szándékomban felfedezni, bár ott kisebb a forgalom és szép új bicikliút van egy hosszabb szakaszon. Mégis inkább a főútvonalak mellett haladok, jó nekem a járda is.
Most nincs olyan meleg, könnyebb a tekerés, és az ismerős részeken már nem kell annyiszor megállnom, így önmagamhoz képest gyorsan haladok. Talán a lelkesedés teszi, de ezúttal fel bírok hajtani a hídra, habár a sebességem nevetséges és a térdeim kikészülnek az erőltetéstől. Akkor sem szállok le, végigtekerem. Piszok büszke vagyok magamra.
Az egyik lámpánál három versenybringás várakozik a zöldre. A lámpa épp akkor vált, amikor odaérek, vagyis én még lendületben vagyok, nekik meg álló helyzetből kell indulniuk. Naná, hogy elhatározom: ameddig tudom, tartom a tempót mögöttük, lássuk mit bírok!
Úgy kilőnek előttem, mint a rakéta, távolodó hátsójukról gúnyosan vigyorog rám a sok különböző szponzor felirat. Hát erről ennyit, kislány.
A táv felét már megtettem, most egy új szakasz jön, nem erre jöttem a múltkor. Itt sövény és fák szegélyezik a járdát mindkét oldalról, így erősen figyelnem kell, hogy nem készül-e valaki a járdára lépni a sövény mögül. Lassan megyek, ám így is kis híján áthajtok egy kutyuson, amelyet gazdija hosszú pórázra enged. Az utolsó pillanatban fékezek. A hófehér terrier legalább annyira megijed, mint én, s teli torokból elkezd ugatni vékony hangján. A póráz másik végén álló nő sietve visszarángatja ebét, s csevegőpartnerének elkezd értekezni az esztelenül száguldozó biciklisekről. Tovább indulok, magamban azon töprengve, vajon miért kedvelem jobban az állatokat, mint az embereket.
Már nincs messze a végcél, a táj ismerős, bár eddig buszról vagy kolléganőim autójából láttam. Két kerékről, a járdáról kicsit más a perspektíva... Lélekben felkészülök, mert tudom, hogy a legutolsó szakasz a legkeményebb: fel kell tekerni az emelkedőre a Péterhegyi úton. Naívan azt gondolom, nem lehet vészesebb, mint a híd volt. Hamar rájövök, mekkorát tévedtem.
Mostanra erőtartalékaim elfogytak, a hőmérséklet is emelkedett kicsit, továbbá a térdeim már-már csikorogva tiltakoznak a megerőltetés ellen. A sebességfokozatot lejjebb vettem, de hiába: a szívem ki akar ugrani a helyéről, miközben alig haladok felfelé.
Magam sem tudom, hogyan, de felérek a keresztutcáig, ahol a munkahelyem van. Csupán be kéne fordulnom, elmenni a végéig, és ott is lennék az épületnél. Nos, ez feltételes módban marad. Az álló kerékpáron üldögélve-támaszkodva most az életfunkcióim fenntartásával vagyok elfoglalva. Jól jönne egy orvos, esetleg egy sámán, vagy legalább egy fagyi.
Nagy nehezen összeszedem magam, megfordulok és elindulok visszafelé. Van egy nagy előnye az emelkedőknek: a másik irányban lejtőként működnek. Ha a hídon való száguldást gyorsnak találtam, akkor ez itt szuperlatívuszokkal fejezhető ki. Mindkét féket bőszen használom, de rettentően élvezem, hogy magától száguld a bicikli.
Egy helyen hajlamos lennék megint rossz irányba fordulni, de épp pirosra vált a lámpa, így időtöltés gyanánt megnézem az útvonalas cetlimet. Megállapítom magamban, hogy a navigációs képességeim csapnivalóak.
Már most fáradt vagyok, pedig még jókora táv van hátra hazáig. Lelki szemeim előtt egy nagy adag krémfagyi képe lebeg – eldöntöttem, hogy ezzel fogom megünnepelni a mai túrát.
Kanyarok, padkák, lámpák, szembejövő gyalogosok és kerékpárosok, meleg. Közeledem a hídhoz, az utolsó nagyobb erőpróbához a visszaúton. Sebesség lejjebb állítva, a tekerésbe pedig beleadom minden maradék energiámat. Elégnek bizonyul, bár sorra hagynak le más biciklisek, ami kicsit lehangoló.
Hihetetlennek tűnik, de egyszercsak ott állok a kapu előtt. Megérkeztem! Ismét három óra volt, vagyis másfél óra a munkahelyig, és másfél vissza. Ha gyors nem is, de így elsőre elégedett vagyok magammal. Lerakom a járgányt az erkélyre, letusolok, átöltözök, majd elindulok a jól megérdemelt fagyimért.
