A sárkány dala

Magányosan ül a sárkány barlangjában,
az ideje lejárt, tudja. Halálán van.
Hosszú évszázadok alatt gyûjtött kincse
rendetlen halmokban hever körülötte.

Nézi megvénült szemével a dombokat,
arany, ezüst, gyémánt köztük bõven akad.
Számos ember sorsát őrzi hűvös fényük,
szembeszállni vele sosem volt esélyük.

Elbűvölte őt a kincsek csillogása,
városokat döntött romba kapzsisága,
nem volt elég a sok, neki még több kellett –
telhetetlen szíve hideg kõvé dermedt.

Most hiába a nagy vagyon, mire költse?
Új életet nem vesz, nem vehet belõle.
Szeme egy porlepte, régi képre téved –
a festményen egy nõ dalol gyermekének.

Elfeledett, kedves emlék jut eszébe,
anyja hangja csendül távolról fülébe.
Egy dalt énekelt a réten, s õ hallgatta,
figyelve a messze elhangzó szavakra.

Életrõl szólt a történet s elmúlásról,
igaz szívrõl és a hazug álarcáról,
Jó és Gonosz örök harca volt meséje,
melynek halkan kezd most õ is énekébe.

Sárkány nyelven csendül a dal ajkairól,
száz irányba zeng a terem falairól –
végigszárnyal a zord, szürke kövek között,
s visszhangot ver, hol akadályba ütközött.

Mintha csak a szikla fakadt volna dalra,
megremeg a barlang a mély, érces hangra.
Kürtőitől tovább hordja, mit felkapott:
a szél messze viszi hátán a dallamot.

Az emberekhez is elér lenn, a völgyben,
s munkájuk feledve hallgatják, bűvölten.
A szívük megérti, hogy miről szól szava,
mert ez a dal nem más, mint az élet maga.

Mint mikor a festő keze mozdul lassan,
és nyomában nemcsak kép, több: hangulat van,
épp úgy felkavar és érzéseket ébreszt,
előtűnnek mind a múltbéli emlékek.

Mindenki számára mást súg, másról beszél,
szép pillanatokról, víg percekről regél –
szinte szomorú, hogy elmúltak már régen,
és az idő nem állt meg akkor medrében.

A sárkányon is fog saját varázslata,
feléled előtte boldog gyermekkora.
Barátság, szerelem, szerető rokonok –
minden, aminek egy nap hátat fordított.

Napfényes mezőn áll, mellette kis patak,
a cserfes hullámok szomjat jól oltanak,
s ezüstös villanás sokszor látszik benne –
rengeteg hal van a csobogó csermelybe’.

Barátja ránevet, és képen locsolja,
ő se rest, a sértést nyomban megtorolja.
Smaragdszín pikkelyük csurom víz a végén,
szüleik kacagnak rajtuk a rét szélén.

Lábára esik egy nagy kő, majd újabbak –
a szikladarabok pörögve zuhannak.
Ügyet sem vet rájuk, emlékeit éli,
az ének egykori életét idézi.

Ma tanul repülni, szárnyait kitárja,
érzi, hogy az erő izmait átjárja.
Elrugaszkodik és egy-két csapás után
kecsesen siklik a száguldó szél nyomán.

Sosem látott szépség terül el alatta,
erdők, tavak, falvak - a Föld egy darabja.
Fentről nézve törpék a nagy óriások,
s szolgáknak tűnnek a hatalmas királyok.

Zúg a barlang, kövek hullanak körötte,
hasadozik a fal, termek dőlnek össze.
Sír a szikla feje fölött, de folytatja –
minden erejét az ősi dalba adja.

Karcsú sárkánylány néz reá, szeme csillog,
és szívébe máris beleég a billog:
nevével kel s fekszik, nincsen nyugta tőle,
úgy érzi, hogy álmát ellopta örökre.

Táncolnak a légben, röptük gyors, cikázó,
majd más zene szól, és lelassul a tempó.
Keringenek, s várják, hogy a másik mondja
ki azt a szót, ami a szívüket nyomja.

Megrándul a barlang, mintha élő lenne,
és tudná, hogy eddig tartott csak küzdelme –
nem bírja már súlyát, és bús megadással
a sárkányra omlik dörgő sóhajtással.

Elnyeli örökre, mélyen eltemeti,
több tonnányi kőből készít nyughelyt neki,
majd elcsitul. Immár minden mozdulatlan.
A sárkány nem moccan többé a barlangban.

Por szállong a csendben. Véget ért az ének.
Az emberek újra munkájukhoz térnek.
Gyerekzsivaj hangzik, megy tovább az élet.
A pikkelyes pofán legördül egy könnycsepp.

• Előző
• Tovább