Józsi a fotelban terpeszkedik, mélán bámulja a kezében szorongatott, immár üres sörösüveget. Némi töprengés után úgy dönt, nem megy ki a konyhába újabbért. Tekintetét a képernyőn gyorsan váltakozó reklámokba fúrja, és vár. Hamarosan kezdődik a meccs. Az a bizonyos.
Csöngetnek. Átkozódva kászálódik fel kényelmes ülőhelyéről, mogorván megy ajtót nyitni. A küszöbön legjobb cimborái állnak, arcukon festékcsíkokkal és árokszéles vigyorral.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a tévében nézed? Gyere, pattanj be a kocsiba és irány a pálya! – veregeti vállon Pici, aki becenevét 212 centis magasságával és kb. ugyanennyi kilójával érdemelte ki. Meg sem várva a választ, Karesszal együtt már lódulnak is vissza a járgányhoz.
– Nem megyek, kösz fiúk.
Pici és Karesz döbbenten fordul meg.
– Na ne csináld már, ma van a...
– Tudom mi van ma! – csattan fel élesen Józsi. Látva barátai arckifejezését, valamivel visszafogottabban teszi hozzá: – Majd integessetek a kamerának, oké? Én most itthon maradok.
Hogy elejét vegye a győzködési kísérleteknek, sietve becsukja az ajtót és visszaslattyog papucsában a nappaliba. Nem érdekeli, hogy megbántotta őket. Ő is meg van bántva, sőt: ő van csak megbántva igazán! Mit tudnak ezek az egészről!
Újra végigpörgeti magában az elmúlt napok eseményeit. Minden azzal kezdődött, hogy a csapat győzött a pénteki meccsen. Igen, ez volt a baj. Így már csak egyetlen csapatot kell legyőzniük, és tovább jutnak a megyei bajnokságba. Ha vesztettek volna, talán minden másképp alakul... Akkor talán nem veszti el a nejét emiatt az őrület miatt. Női foci. Önálló fejezet az ismert elmebetegségek könyvében.
Lilla éjjel háromkor ért haza nagyon jókedvűen és nagyon spiccesen. Eszébe sem jutott szabadkozni, hogy ilyen sokáig elmaradt és még csak haza se szólt. Nem ez volt az első alkalom. Nem kért bocsánatot, amiért egyetlen mondat nélkül eltűnt a pályáról a meccs után, és Józsi hiába várta. Áradozott a gólokról, a társairól, a lehetőségekről... Nevetgélve mesélte, milyen nagyszerűen szórakoztak a lányokkal. Józsi azt hitte, másnap reggelre elmúlik az örömmámor, és visszakapja normális, megbízható, figyelmes feleségét. De másnap reggel Lilla nem volt sehol, és reggeli helyett egy cetli várta az asztalon: „A pályán vagyok, kaja a hűtőben. L.”
Csak így, simán. Még azt sem írta oda, hogy „csók” vagy valami! És ettől Balaki József Kálmán, negyvenegy éves autószerelő begurult. Na most aztán elég ebből! Egyszer és mindenkorra véget vet az egésznek!
Felöltözött és kiment a pályára, ám ott egy lelket sem talált. Mi a csoda? Hová tűntek? Lilla biztosan nem hazudott neki... Rossz sejtelmektől gyötörten indult az öltöző felé. Ahogy közeledett a csukott ajtóhoz, minden lépést egyre nehezebbnek érzett. A vékony műanyag lap mögül semmi mással össze nem téveszthető hangok szűrődtek ki; fojtott zihálás és nyögdécselés. Nem, ez nem lehet! Vele ez nem történhet meg! Őrjöngve tépte fel az ajtót.
Aztán pironkodva igyekezett becsukni, és elkotorni a helyszínről. Ki tudja miket gondolt róla a hökkent edző és Felleginé... A lényeg, hogy nem Lilla volt az. Más feleségével azt csinál Feri, amit akar. Erőnléti edzés... Vigyorogva ült vissza a kocsijába, de a vigyor hamar lehervadt arcáról. Hol van az ő neje?
Elkanyarodott pár helyre, nem látta sehol. Végül hazahajtott. Lilla a konyhában tüsténkedett, éppen vizet tett fel a leveshez. Mosolyogva kívánt neki jó reggelt. Nem kérdezte, merre járt, hová ment így szombat reggel. Ellenben ömlött belőle a szó a következő meccsel és a megyei bajnoksággal kapcsolatban.
– ...És elhatároztuk, hogy új mezeket rendelünk. Rendes, komoly mezeket! Mit szólsz?
Józsi nem szólt semmit. Némán nézte a nőt, akit elvett. Vajon tényleg csak pár perccel kerülték el egymást? Az biztos, hogy nem túl rég jött haza, hisz most kezdett a főzéshez.
– Mi a baj? – fordult hátra Lilla, miután hiába várt választ. És fene tudja miért, de ez a kérdés volt a végső csepp a pohárban.
– Hogy mi a baj?! Azt kérdezed, mi a baj? Hát megmondom én neked! – ordította Józsi. – Elegem van a hülye focimániádból, elegem van abból, hogy egyetlen szó nélkül eltünedezel és még csak bocsánatot sem kérsz!
– Na de...
– Eddig türelmesen viseltem a hobbidat, kimentem a meccseidre szurkolni, támogattalak mindenben! De te kezded túl komolyan venni ezt az egészet! Elhatalmasodott rajtad a labda-kórság!
– Azt hittem, szereted a focit és megérted, hogy ez fontos nekem – mondta döbbenten Lilla. Fehéredő ujjakkal szorította a fakanalat, amivel imént még a levest akarta megkeverni.
– Az IGAZI focit szeretem is!
– Ezt értsem úgy, hogy amit mi játszunk, az nem foci? – most már ő is kiabált. – Szerinted ez csak jópofa időtöltés, egy csapatnyi nő ökörködése a labdával?!
– Pontosan drágám, nagyszerűen megfogalmaztad! És nem engedem, hogy folytasd! Elég volt, ideje beletörődnöd, hogy harmincéves vagy!
– Nem kértem engedélyt tőled! – csapta le a fakanalat dühösen Lilla. A konyhából kifelé menet még odasziszegte: – És csak huszonkilec vagyok, drágám!
Józsi hátrahőkölt, ilyen tekintettel még soha nem nézett rá a felesége.
– Most meg hová mész? – kiabált utána, de csupán az ajtócsapódást kapta feleletül. Józsi a tűzhelyen zuborgó fazékra nézett. Biztosan visszajön hamarosan. Most nyilván sír valahol a kertben. Na jó, talán nem kellett volna így ordítani vele. Ha visszajön, majd bocsánatot kér tőle, és higgadtan elbeszélgetnek.
Lilla órákkal később jött haza, és nem szólt egy szót se hozzá. Ha megpróbált vele beszélni, levegőnek nézte. Ha megpróbált hozzáérni, durván ellökte a kezét. Este kihurcolta férje ágyneműjét a kanapéra, majd visszament a hálóba és bezárta az ajtót. Nem reagált a fenyegetésre, miszerint ha nem nyitja ki, fog egy fejszét és betöri.
Így teltek a napjaik, teljes némaságban. Ha főzött, csak magának főzött. Ha Józsi is leült az asztalhoz enni a hűtőben talált maradékokat, a nő felállt és bevonult a szobába. Őrjítő volt. Ideje nagyobb részét házon kívül töltötte, a pályán és csapattársai, barátnői körében. Gyakorlatilag aludni és enni járt haza.
És eljött a döntő mérkőzés napja, a mindent meghatározó. Lilla sporttáskával az oldalán elindult otthonról, de a küszöbről visszafordult. Most szólalt meg először a veszekedés óta.
– Kijössz a meccsre?
– Nem.
Ennyiben maradtak. Most pedig itt ül a tévé előtt, a közvetítés elkezdődött, nézi a nejét, ahogy felsorakozik a többiekkel a zöld füvön. Csinos, koránál jóval fiatalabbnak látszó, vörös hajű, szeplős nő, hármas mezben. Tehetséges játékos, ez hamar kiderül a játék során.
Futás, cselezések, gólok, esések, sárga lap, egy könnyebb sérülés, hosszabbítás, gyöngyöző homlokok, piszkos zoknik, a sportriporter kerregő hangja... Józsi ül a fotelban, és valahogy minden olyan távolinak tűnik. Csak arra rezzen fel, hogy egy mentőautó gurul be a képbe. Mi a nyavalya?
A következőkben megtekintheti, ahogy az egyik játékost vérző mellkassal befektetik a kocsiba, és az elszáguld vele. Közben egy férfit többen igyekeznek levonszolni a gyepről. Hitetlenkedve hallgatja a tévéből hangzó szöveget, a riporter arról beszél, hogy egy elmebeteg szurkoló – a másik csapat rajongója – késsel támadt a hármas mezben játszó Balakinéra. Tébolyát valószínűleg az váltotta ki, hogy az ellenfél áll nyerésre. A kamera közelieket mutat a játékosok arcáról, a bíróról, az edzőről – bánat, harag, értetlenség tükröződik rajtuk. A meccset lefújják.
Józsi fel akar kelni a fotelból, rohanni a kórházba (melyikbe vitték?), üvölteni fájdalmában, felkoncolni azt a férfit, szorongatni párja kezét és elmondani neki, hogy mennyire szereti, bocsánatot akar kérni mindenért... De nem mozdul, végtagjai nem engedelmeskednek. Verejtékezik, légzése nehéz, szíve dörömböl, próbál dacolni a bénasággal...
Hajnali négy van, Balaki József Kálmán kábán ül fel az ágyban. Párja békésen alszik mellette, semmi baja. Micsoda szörnyű rémálom! Legközelebb nem eszik pacalt vacsorára, az biztos. Ilyet álmodni!
Még napok múlva is beleborzong, ha eszébe jut: Lilla, mint futballjátékos!
