Készült: 2008. június 15. vasárnap

Humburnyák

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

„Egyszer volt, hol nem volt...” – a legtöbb mese így kezdődik. Ez a mese azonban egészen másképp kezdődött: egy nagy, csikorgó fékezéssel, amitől Humburnyák kiesett a vonat ablakából, és jó alaposan megütötte a hátsóját.

Hogy kicsoda Humburnyák? Nos, ő egy rendkívül kíváncsi és meglehetősen szófogadatlan manógyerek, akinek a szülei megtiltották, hogy a lehúzott vonatablak szélén üldögéljen, ám ő ennek ellenére ott üldögélt. Így aztán nincs is mit csodálkozni rajta, hogy a hirtelen fékezéskor kipottyant.

Humburnyák, miután feltápászkodott a földről, gyorsan elbújt a vonat kereke mögé, mert a kalauz közeledett sietős léptekkel. A mozdony felé igyekezett, és már messziről kiabált a mozdonyvezetőnek:
- Mi történt, Jóska? Miért álltunk meg?

Humburnyák kíváncsian hegyezte a fülét, de nem mert előbújni a kerék mögül. Bármennyire szófogadatlan volt is, a manók törvényét még neki is be kellett tartania: nem láthatták meg, nem vehették észre őt az emberek. És legfőképpen: nem érhettek hozzá.

- Rádőlt egy fa a sínekre, majdnem kisiklottunk, az utolsó pillanatban fékeztem! – felelte a mozdonyvezető a kalauznak. – Az éjjeli vihar dönthette ki. Kéne pár erős férfi segítségül az utasok közül, mert ezt ketten nem bírjuk elvonszolni az útból.
A kalauz megnézte a jókora fát, majd aggodalmasan megvakargatta az állát.
- Ebből már késés lesz, nem érünk be az állomásra időben. Megyek, megkérek pár utast, hogy segítsen.

Amikor a kalauz újra felszállt a vonatra, Humburnyák előmerészkedett fedezékéből, és aggodalmasan nézegette a kocsi lépcsőit. Hogy fog ő felkapaszkodni olyan magasra? Hogy fog visszajutni a szüleihez? A legalsó lépcsőfok is elérhetetlennek tűnt számára, hiszen még egy felnőtt manó sem lett volna képes elérni a peremét, nemhogy egy kis manógyerek!

Mielőtt kitalálhatta volna, mit tegyen, a kalauz jelent meg az ajtóban, nyomában pár utassal. Humburnyák gyorsan beugrott a magas fű közé, és lehasalt a földre, nehogy meglássák. Az emberek szépen sorban odaballagtak a vonat elejéhez, és a manócska éppen feltápászkodni készült, amikor hirtelen egy piros gumilabda repült ki a szerelvény egyik ablakából. A labda néhány pattanás után éppen az orra előtt állapodott meg. Pont akkora volt, mint a feje.

- Jaj, a labdám! – kiáltotta egy kisfiú az ablakból, majd eltűnt a maszatos képe, és nemsoká a lépcsők fölött tűnt fel újra. A fiú leugrált a fokokon és a labda felé szaladt, lehajolt érte, de mozdulata félúton megakadt. Dermedten bámulták egymást Humburnyákkal. Talán maguk sem tudták eldönteni, melyikük ijedt meg jobban.
- Szia... Én Tomi vagyok – motyogta a kisfiú félénken.
- Szia... Engem Humburnyáknak hívnak – felelte még mindig hason fekve a manó.

A kisfiú leguggolt, és miközben óvatos mozdulattal felvette a labdáját, megkérdezte:
- Te itt élsz a mezőn? Üregekben, mint a pockok?
Humburnyák felállt, leporolta magát, és sértődötten válaszolt:
- Természetesen nem! Én ugyanezen a vonaton utaztam a szüleimmel, mint te, csak véletlenül kipottyantam az ablakon. Budapesten lakunk egyébként, egy szép nagy ház padlásán.
- Nahát, az nagyon klassz lehet! – lelkesedett Tomi. – Engem sose engednek fel anyuék a padlásra egyedül, mert egyszer majdnem leestem a létráról.
- Nekem... nem szabadna emberekkel beszélgetnem... – jutott eszébe a kis manónak.
- Tényleg? Miért nem?
- Azért, mert ha beszélgetek eggyel, lehet, hogy véletlenül hozzám ér, és akkor végem van – mondta Humburnyák.

Tomi önkéntelenül hátrébb húzta a kezeit guggoltában.
- Meghalsz, hogyha megérint egy ember? – kérdezte döbbenten.
- Nem, nem úgy értettem! – rázta meg a fejét a manó. – De ha megérint egy ember, odavész a varázserőm, és akkor nem vehetek részt többé a Tavaszhívó Manóünnepségen – magyarázta. – Márpedig anélkül nincs is értelme egy manó életének.
- Ó, vagy úgy, a varázserőd! Értem – bólogatott a kisfiú. – És milyen varázslatokat tudsz csinálni? Mutatsz nekem egyet?
- Sajnos, még semmilyet. Nekem még nem jött el a váltónapom – szontyolodott el Humburnyák. – Tudod, mi manók nem tanuljuk a varázslást, hanem egyszercsak tudjuk. Felébredünk egy reggelen, és érezzük, hogy ez a nap más, mint a többi. Ez a váltónapunk. És onnantól kezdve tudunk varázsolni.
- Azta, de jó lehet! Bárcsak én is így ébrednék egy reggel!
- Tényleg jó lehet – sóhajtotta a pöttöm. – Nálunk az osztályban már mindenkinek eljött a váltónapja, egyedül nekem nem. Pedig most jó lenne, ha már varázsolhatnék, különben nem tudom, hogyan jutok vissza a vonatra!

A kisfiú eltöprengett, miként tudna úgy segíteni új barátjának, hogy közben ne érjen hozzá. Pár pillanat múlva felderült a képe.
- Van egy ötletem! – Lekapta fejéről a baseball sapkáját, és a napellenzőjénél fogva a manó felé tartotta annak öblös részét. - Gyere, ugorj bele!
Humburnyák bizalmatlanul méregette a fejfedőt, de ekkor vidám kiáltások hangzottak a mozdony felől. A férfiak elhárították az útakadályt, tehát hamarosan visszaszállnak a vonatra, és akkor az továbbindul! A kis manó sietve a sapkába ugrott.

- Tomi igyekezz már, mert lemaradsz! – csendült egy mérges lányhang az ablakból.
- Jövök már, Lili! – válaszolt a szólított, és miközben fellépett a lépcsőkre, odasúgta a manónak: - Ő a nővérem. A nagyszüleinkhez utazunk, akik a végállomáson fognak várni minket, de addig sajnos szót kell fogadnom Lilinek. Folyton parancsolgat, kibírhatatlan! – panaszkodott. – Neked van tesód?
- Igen, egy bátyám. Ő már külön él tőlünk, most éppen hozzá megyünk látogatóba.

Tomi a vonat folyosóján elbizonytalanodva torpant meg.
- Humburnyák... Melyik fülkében utaztál?
- Nem fülkében utaztunk, hanem az étkezőkocsiban. Ott nincsenek mindig emberek, és könnyű elbújni, ha mégis jön egy.
- Tomi, ne ácsorogj ott, hanem gyere vissza és azonnal ülj le a helyedre! – lépett ki az egyik fülkéből Lili.
- Jól van, jól van, jövök már!

Engedelmesen leült a helyére, a sapkáját pedig óvatosan ölébe engedte, és igyekezett úgy tartani, hogy ne lehessen látni a belsejét.
- Ha megint kiejted a labdát az ablakon, akkor el is búcsúzhatsz tőle! – mérgelődött a lány. – Amúgy miért álltunk meg, nem tudod?
- Egy fa dőlt a sínekre, azért.
- Aha. Remélem, nem fogunk sokat késni, nagyiék biztosan már korábban kijönnek elénk az állomásra, mint ahogy a vonatnak kéne érkeznie. Én most alszom egyet, ha van valami, ébressz fel – dugta a fülébe az mp3 lejátszót Lili. – És ne menj ki a fülkéből!
- Jó, rendben – sóhajtotta Tomi szomorúan, de valójában nagyon örült, hogy ekkora szerencséje van. Ha a nővére elalszik, ki tud lógni innen, és visszaviheti Humburnyákot a szüleihez!

Várt néhány kibírhatatlanul hosszúnak tűnő percet, majd halkan megszólalt:
- Ne aggódj, a tesóm nagyon mélyen szokott aludni! Egyszer arra sem ébredt fel, hogy a szomszédunkban agyaggalamb lövészetet rendeztek a kertben. Mindjárt megkeressük az étkezőkocsit és a szüleidet!
- Köszi, az jó lesz! Már biztosan nagyon aggódnak, amiért eltűntem...

Tomi fél szemmel a nővérét lesve felállt, és az ajtóhoz osont. Lassan elhúzta, kilépett a folyosóra, majd ugyanilyen lassan visszazárta.
- Így ni! Ez nem is volt nehéz. De most melyik irányba induljunk? – forgatta a sapkáját jobbról balra, hogy utasa is lássa.
- Arra! Nézd csak, ott az ábra a késsel és villával, mellette pedig a nyíl! Az jelzi, hogy merre kell menni az étkezőkocsihoz.
- Jé, tényleg! Akkor menjünk!

Ahogy elindultak, a vonat is elindult újra, egyre gyorsabban futott mellettük a táj, míg végül a közeli fák és bokrok elmosódott pacának tűntek már. A kisfiú odaért a két vonatkocsi közötti átjáróhoz, és bátortalanul nézte a fekete padlólapokat, amin át kellett volna lépnie. A szélüknél a vonat alatt tovaszáguldó földet lehetett látni.

- Mi baj van? – kérdezte Humburnyák.
- Semmi... – mondta Tomi, aztán nagy levegőt vett, és gyorsan átlépett a lapokon. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy azok kicsit sem hajoltak meg a súlya alatt, és nem esett le közöttük. Egy dohányzó kocsiba jutottak, ami tömve volt pöfékelő emberekkel, a kisfiú köhögni kezdett a füsttől. Szerencsére meglátta a jelzést: a következő már az étkező lesz! Sapkájában a manóval elsétált az újabb ajtóig, és átlépett az újabb fekete lapokon. Most már kevésbé félt tőlük.

Az étkezőkocsiban nem volt senki. Se emberek, se manók.
- Itt vagyunk... De hol vannak a szüleid?
- Elbújtak, mert ember vagy – kukkantott ki a sapkából a kérdezett. – Csak tegyél le, és a többi már rendben lesz.
Tomi leengedte a baseballsapkát a padlóig, hogy Humburnyák ki tudjon lépni belőle. Csak a piros labda maradt a fejfedőben.

- Hát... köszönöm szépen a segítségedet – mondta Humburnyák. – Szeretnék neked adni valamit hálából – kotort a zsebeibe, majd előhúzott egy színes kavicsot. Legalábbis Tomit egy kavicsra emlékeztette a színes valamicsoda. Óvatosan alátartotta tenyerét, ügyelve, nehogy kis barátjához érjen, és a manó beleejtette a kavicsot.
- Ez.. micsoda voltaképpen?
- Ez egy bűvkő – mondta a manó. – Ha belenézel a közepébe, nagyon érdekes képeket láthatsz benne! Sajnos, gyakran csak addig működik, amíg fel nem nő a tulajdonosa. A felnőttek valahogy nem látják már benne a képeket.
- Köszönöm szépen! Én is szeretnék adni neked valamit, hogy sose felejts el – Tomi kivette a piros labdát a sapkából, és letette Humburnyák elé. – Tessék. Jó kis labda, nagyon magasra tud pattanni!

A manó boldogan emelte fel az ajándékot, mert igazság szerint nagyon tetszett neki már az első pillanattól kezdve.
- Köszönöm! Sose foglak elfelejteni!
- Hát akkor... Én visszamegyek Lilihez, mielőtt keresni kezdene. Minden jót, szia!
- Szia, és köszönöm a segítséged!

A manó eltűnt egy szék alatt, a kisfiú pedig elindult vissza a fülkéhez. A nővére mélyen aludt, még kicsit motyogott is álmában, így gond nélkül a helyére tudott osonni. Kicsit szomorú volt, de a bűvkő felderítette. Ahogy belenézett, hol egy sárkányt látott benne, hol egy hős páncélos lovagot csillogó vértben. Néha meg egy kis manót.

1 1 1 1 1

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak