Ez a nap is elmúlt. Fáradtan tartok hazafelé a munkából, és a metró bejáratánál özönlő-tülekedő tömeget látva már előre utálom a hosszú utat a levegőtlen, sötét, szűk szerelvényben. Itt még az ablakon se lehet kinézni, az ember csak bámul maga elé, vagy rosszabb esetben a másik arcába.
Jön a Nagy Kék, csikorogva fékez. Ez a fogtöméseket meglazító hang utánozhatatlan, képtelenség hozzá foghatót találni. Na jó, talán a „villamos a kanyarban” előadás vetekszik vele a dobogós helyért.
Jé, van szabad hely! Csoda! ...azért remélem, nem három napig tart a végállomásra érni, a múltkori technikai probléma miatt húsz percet álltunk az alagútban, azt is nehezen tűrtem.
Egyik meglepetés a másik után ér: rögtön kiderül, hogy kedvenc vezetőm irányítja a föld alatti vonatot, no meg úgy mellékesen az Életet is. Minden egyes megállóban bemondja (olykor már az ajtó nyitása előtt rákezd), hogy „Kérem igyekezzenek a beszállással! Vegyék igénybe a szabad ajtókat is!” Újra eltöprengek az utóbbi mondaton. A szabad ajtókat is. Tehát alapesetben mindenki a foglalt ajtókon át közlekedik szerinte?
Hopp, fél négyzetméterrel és hatvan emberrel arrébb egy anyuka száll fel négy-öt év körüli fiával, a kiskorút szerencsésen leülteti egy megüresedő helyre, szatyrát az ölébe rakva bebiztosítja ficánkolás ellen is. Pont rálátok a barna fürtös fejre, amire hirtelen egy Mikulás sapka kerül a szatyorból.
– Jól áll? – kérdezi a modell. Divatkövető, most ennek van a szezonja.
– Igen, aranyos vagy benne – mondja fáradtan az anyuka, de gondolatban egész másutt jár. Talán éppen rövid számvetést végez a várható decemberi kiadásokról. A sokról.
– Anyu, megnyomhatom a gombot?
– Nem kicsim, itt most nem lehet, mert zavarná az utasokat.
– Anyu, csak egyszer hadd! – fogja könyörgőre a csemete.
Kíváncsian lesek arra. Miféle gombról beszélhet? Hamarosan megtudom, mert a szülő a sokadik nyafogásnál belefárad a hiábavaló ismételgetésbe, és kompromisszumot ajánl:
– Jó, egyszer megnyomhatod, de aztán visszarakjuk a szatyorba!
A gyerekarc felderül, az apró kéz odanyúl a sapihoz és...
„Jingle bells, jingle bells, jingles all the way...”
Erre nem számítottam, váratlanul ér a terrorcselekmény. Éktelen magas vinnyogó hangon énekel a förmedvény fejfedő és villog hozzá mindenféle színes lámpácskákkal a szegélyén. Aki ezt kitalálta, pszichológusra szorul erőteljesen. De legalábbis megérdemelné, hogy egy órán keresztül hallgassa folyamatosan. Nekem pár másodperc is örökkévalóságnak tűnik, a többi utas szintén sanda pillantásokat küld a fény- és zajforrás viselője felé. Valahogy kezd ellenszenves lenni a gyerek, nemkülönben a mamája.
– Örülsz? – érdeklődik a zenélő kobakú zsenge szervezet. Hol sárga, hol zöld, hol piros az orra.
– Nagyon – hangzik a válasz olyan hangsúllyal, hogy máris jobban érzi magát mindenki. Jó tudni, hogy az anyuka is velünk szenved. Ám a zsenge nem adja fel, ő rendes felelelet akar.
– Örülsz, hogy megnyomtam a gombot? – formálja át a kérdést, hátha abban volt a hiba imént.
– Igen kicsim, nagyon örülök, de többször ne nyomd meg, amíg a metróban vagyunk!
Na ezt hívják tapasztalatnak – gondolom magamban. Hamarosan elhal a karácsonyi nyivákolás, az utastér egy emberként lélgezik fel.
– Jól van Dani, most rakd el szépen.
Várnám a tiltakozást, de elmarad. Dani szót fogad, a piros szörnyszülött elmerül az ölében lévő feneketlen bugyorban. Énekel helyette ő tovább, angoltudás híján halandzsa nyelven, énektudás híján eléggé hamisan. Még így is kenterbe veri a sapkát, mert ő legalább nem vinnyog és nem villódzik hozzá. A közelükben álló férfinak kezd rángatózni a szemöldöke, látványosan nagyokat sóhajt. Hiába, nem válik be. Arcára kiül az „utálom a kiskölyköket” kifejezés.
A vezető közben újít, elunhatta a régi szöveget: „A figyelmeztetés elhangzása után kérem ne szálljanak ki és be! Az ajtók záródnak!”
Esküszöm, ez szívgörcsöt fog kapni a következőnél, ha valaki beugrik a záródó ajtók között. A hangjából ítélve már most ígéretesen vörösödhet a feje. Arra tippelnék, hogy enyhén klausztrofóbiás és a felgyülemlett idegességet így vezeti le. Szó szerint levezeti.
– Anyu, a vezető bácsi miért mérges? – Naná, hogy Danit szintén foglalkoztatja a téma, még a dalt is szünetelteti.
– Attól fél, hogy valaki megsérül, mert becsípik a csukódó ajtók a kezét vagy a lábát...
– Vagy a nyakát?
– Vagy a nyakát, igen.
– Vagy a kukiját? – kuncog az ovis.
Élénk fantáziája van, az biztos. Nekünk is, mert ezen aztán már leplezetlenül mosolyog mindenki, még a férfi sem tudja megőrizni zord ábrázatát. Erre mit mondasz, anyuka?
– Ne beszélj butaságokat – fojtja vissza a készülő nevetést a szülő. Ha most kirobban belőle, vesztett, nem szabadul a kuki-kérdéstől a végállomásig. A Jingle Bells megint rázendít, véletlenül megnyomódott a csomagban. Egészen véletlenül. A nylonon átszűrődő hangzat ereje nem sokat csökken, viszont sokat torzul önmagához képest. Nekem is vinnyogni támad kedvem tőle.
– Dani!
– Bocsánat, véletlen volt... – ennyire bűnbánó tekintetet csak papucsmajszoló kölyökkutyáknál láttam eddig, de anyuka edzett lehet, mert nem győzik meg a hatalmas szemek. Nagyon szigorúan néz.
Ránk reccsen az idegbeteg hangszóró: „Igazán örülök, hogy velünk utazik, de a figyelmeztetés elhangzása után legközelebb ne szökkenjen be a vagonba!” Dühében a következő megálló nevét eltéveszti, helyesbítéssel már nem fárad. Sebaj, ez a szerelvény a filmvilágba tart, vissza a jövőbe. Kicsit furcsállom, hogy vagonokban szállítanak minket, mert nekem azt tanították, hogy a vagonban marhát szállítanak... Jobban átgondolva, stimmel.
– Anyu elmondjak egy titkot? – Dani nem az a típus, aki hosszas ideig képes csöndben maradni.
– Mondj – a kócos hajú nő nem túl lelkes a titkoktól, nyilván hallott már párat.
– Tudod miért kértem, hogy vedd meg ezt a sapkát?
– Miért?
Újabb nótától tartva gyanakvóan arra fordítom a fejem, így látom a diadalmasan felragyogó arcocskát.
– Azért, mert ezt fogja kapni tőlem a Krisztián karácsonyra!
Nem tudom, ki az a Krisztián, de kicsit sajnálom szegényt. Legalább húszszor meg kell majd hallgatnia ezt a borzalmat és vidám arcot kell vágnia hozzá.
– Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál a bátyádra – mondja anyuka mosolyogva. Lám, a kisfia nem magának hisztizte ki az áruházban a sapit!
– Amikor nézegettük otthon az újságot, megkérdeztem, hogy tetszik neki. És tudod mit mondott?
– Na mit?
– Azt, hogy minden álma egy ilyen Mikulás sapka, ami világít és zenél, és ilyen nélkül nem is tud élni! – csacsog lelkesen az apró. – Szerinted örülni fog neki?
Elképzelem a felvázolt szituációt, és elhatalmasodik rajtam a jókedv. A többi utason úgyszintén, és még a vezetőfülkébe is átszivároghat, mert a következő megállónál nem hergeli a mikrofont. Krisztián nagyon meggondolatlan volt, most aztán viselheti a következményeket. A fején.
Anyuka megsimogatja a barna fürtös buksit, és nevetve válaszol:
– Igen. Szerintem nagyon fog neki örülni!
