Mégiscsak fel kellett volna vennem azt a nyavalyás kabátot, mert tetszik, vagy sem, itt a tél. Legalábbis az előszele már itt van, és ez a szél bizony irrrdatlanul hideg!
Vacogok a buszmegállóban, próbálom lekötni a figyelmemet a többi vacogó ember alapos szemrevételezésével, de nem válik be a módszer, csak még jobban fázom tőle. Hol van már a busz?!
Ahogy körbetekintek, megakad a szemem egy furcsa jeleneten. A jelenet egyik szereplőjének külsejét hosszú percekig tanulmányozom: a srác jókora izomzattal bír (egyszerűbben megfogalmazva: kigyúrt), hosszú haja varkocsba kötve verdesi a hátát, orrában piercing himbálózik. Szegecselt bőrdzsekije nyitva, alóla egy mostanában divatos heavy metal banda neve ordít a fekete pulcsiról, némi véres háttérképpel kiegészítve. Mindehez fekete farmer és vasalt bakancs társul. Be kell látnom, rózsaszín mamuszban elég hülyén festene. Többen bámuljuk őt, nem pusztán a kinézete miatt.
A magamban csak metálmacsónak keresztelt huszonéves éppen egy idős bácsikát segít át az úttesten, és udvariasan cseverészik vele közben. Amikor átérnek, a két fejjel alacsonyabb, és soknyi kilóval kevesebb bácsika hálásan megköszöni a biztonsági kíséretet, majd botjára támaszkodva barátian meglapogatja segítője hátát, és elcsoszog kopott kabátjában. A srác körbenéz, aztán az autók közt szlalomozva átjön az úttest innenső oldalára, a buszmegállóba. Fülébe illeszti mp3 lejátszójának fülhallgatóját, benyomja a gombot, és vár. Hiába, a busz sehol egyelőre.
Azért mi, a nézősereg, nem maradunk esemény nélkül. Egy újonnan érkezett fickó azt látva, hogy a BKV járatnak se híre, se hamva, cigit tol a szájába, majd öngyújtót halászik hozzá zsebeinek egyikéből. Próbál vele tüzet csiholni, sikertelenül. Üres öngyújtóval nehéz, ez tény. Kétségbeesett arccal néz körbe, de sejti, hogy a mellette álldogálló nyugdíjas nénitől nem igazán számíthat segítségre ilyen téren, miként a kétgyerekes családanyától és csemetéitől sem. Ám itt van Teréz apa heavy metal kivitelben!
A nikotinfüggő fel sem eszmél, és már az orra előtt lobog a láng, amit metálmacsó barátunk kérés, és szó nélkül tart oda. Hiba lenne elszalasztani az alkalmat, így aztán a cigi meggyullad, elhangzik egy megkönnyebbült „kösz szépen!”, amit a piercinges néma biccentéssel nyugtáz. Orrkarikája megrándul a mozdulattól, és nekem mosolyogni támad kedvem a látványtól.
Végre begördül a busz, felszállunk, a szerencsésebbek leülnek. Én a kevésbé szerencsések közé tartozom, így aztán odafagy tenyerem a kapaszkodóhoz, mialatt felfelé kanyargunk az éles szögben emelkedő úton. Muszáj a jeges vasat markolni, mert ezen a járaton létszükséglet a kapaszkodás, már ha az ember állva akar maradni. Az ujjaimat nem érzem egy ideje, szerintem elhaltak.
A következő megállónál felszáll egy kismama, és bár ifjú szervezetek ücsörögnek a közvetlen közelében, nem akaródzik átadniuk a helyet a neki. Nyilván annyira elmerültek a gimibeli pletykák megtárgyalásában, hogy nem veszik észre a domborodó pocakú nőt, pedig elég erősen domborodik az a pocak.
Ha ők nem is, a fekete bőrdzsekis arkangyal látja, és már pattan is fel, hogy átadja helyét. Közben halk, ámde jól hallható megjegyzést tesz a zsenge ifjakra, akik szerinte nem sokban különböznek egy bizonyos fából készített ütőfegyvertől. Amikor azok csodálkozva rámerednek, a biztonság kedvéért elárulja, mire gondolt, s az eképpen lebunkózott gimnazistákat annyira sokkolja a veszett kinézetű, halk szavú és helyét udvariasan átadó titán modora, hogy visszavágni is elfelejtenek. Mire kitalálnának valami frappánsat, már a következő megállóban vagyunk, és – fájdalom – a célszemély is leszáll, akárcsak én.
Ő felfelé indul tovább a járdán, én lefelé, és a jó ég tudja miért, de vigyorgok, mint a vadalma. Valahogy már nem is fázom.
