Készült: 2008. szeptember 01. hétfő

Szeptember – A kukatoszó

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Kőbánya-Kispesten álldogálok a buszmegállóban, a 151-es buszt várva-várdogálva. Ám az nem akar feltűnni a hídon, csupán tengernyi autó jelenik meg a látóhatáron, majd tűnik tova az orrom előtt elzúgva. Többen várakozunk reménykedve, páran rutinosan nekidőlnek a hidat szegélyező korlátnak, és úgy sasolják a messzeséget, az eget, a másik irányt... Mindegy honnan, csak jöjjön már egy nyamvadt busz!

A megállói székeken ülő két kamaszlány eddigi halk duruzsolása hirtelen elhallgat, a beálló csend furcsa, hiányérzetet kelt. Nem tart sokáig, egyikük röhögve felvisít:
- Te nézd már, ez tossza a szemeteskukát!

Többen követjük tekintetét, nem csupán barátnője néz az adott irányba, vagyis a szemközti oldalon lévő megálló végétől pár méterre felszerelt standard narancssárga szemetes felé. Nem akarok hinni a szememnek, pedig tényleg az történik, amit a bakfis mondott: egy hajléktalan áll a jobb sorsa érdemes kuka előtt, és csípőig letolt gatyában ütemesen mozog előre-hátra, miközben két kézzel markolja „partnere fejét”. Hát ilyen nincs!

Mellettem egy hatvanas hölgy kimeredt szemekkel jegyzi meg:
- Na ilyet sem lehetett volna látni Kádár idejében!
Hangsúlya alapján nem tudom eldönteni, hogy sajnálja a dolgot, vagy fel van háborodva azon, hogy most viszont lehet látni ilyet. Ami engem illet, örülök, hogy ezen az oldalon vagyok és csak hátulnézetből látom a jelenetet. A túloldali megálló utasközönsége minden részletével együtt élvezheti az akcióhős ténykedését...

A lányok gurgulázva vihognak, és telefonjaik után kapkodnak, hogy megörökíthessék az eseményt és megoszthassák azt barátaikkal majd. Kell a felvétel, a hitelesség bizonyítása végett. Miközben azt tárgyalják, hogy a netre is felrakják-e a képanyagot majd, én a főszereplő bizarr lelkivilágán töprengek.

Sok dolgot el tudok képzelni egy különféle okokból mindenét elvesztett, vagy normális élettel talán soha nem is rendelkező hajléktalanról, de azt nem, hogy ennyire vonzónak találjon egy szemetest. Még ha talajrészeg, akkor is érzékelnie kell, hogy fényes nappal van, ráadásul tőle pár méterre többen állnak és kiabálnak is neki mindenfélét oldalról. A forgalom sem áll meg, az elhaladó kocsik némelyike rádudál, kürtöl, ki- avagy inkább beszólnak neki a vezetők valamit.

De ő folytatja, egyre gyorsuló tempóban. Bele se merek gondolni, hogy voltaképp mi okozhat neki élvezetet, hiszen a kuka üres állapotában elég nagy bedobónyílással rendelkezik... Nyilván tele van már szeméttel, és a nyílás átmérője emiatt jelentősen lecsökkent a belétömködött tárgyaknak köszönhetően. Pfúj! Minek agyalok én ezen?! És hol van már a busz?! És miért nézek újra meg újra arra?!

Talán azért, mert hat rám a tömegpszichózis. Mellettem és a másik oldalon is megannyi felháborodott ember, ám érdekes módon mindannyian úgy szidalmazzák a „perverz disznót”, hogy egyetlen pillanatra sem veszik le a tekintetüket róla. Hamarosan mégis kénytelenek befejezni a háborgást – egyrészt, a hajléktalan is „végez”, nadrágját felrángatva levonul-lekóvályog a színről, (közben még felragad egy cigicsikket a földről), másrészt pedig befutnak a buszok végre.

Felszállok és letelepszem egy szabad ülésre. A két tini a mögöttem lévő székeken helyezkedik el, élénken csivitelve nézik telefonjaikon az imént felvett videót.
- Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg megtoszta a kukát! Micsoda beteg fazon! – hallom a tarkóm mögül.
- Jah, tisztára perverz, be kéne zárni – érkezik a felelet – Nézd, itt látszik a farka ahogy elfordul és felhúzza a nadrágját!
- Fúj! Ki tudod nagyítani?
- Aha, várj.
- Fúj, ez tényleg undorító!
- Uáááh! Szerinted Vaskalap mit szólna hozzá, ha megmutatnánk neki? – kacarászik a lányhang.
- Szerintem egész órán kiselőadást tartana az egészséges és a beteges szexuális viselekedési formákról...
- Jah, aztán dogát írnánk belőle! Inkább ne mutassuk meg neki.
- A doga még hagyján, de tuti minket hívna ki a táblához felelni!
- Jujjjj...

A beszélgetés ebben a szellemben zajlik tovább, már nem figyelek igazán rájuk. Az ablakon kinézve egy csecsemőt vélek látni valahol a távolban, akiből előbb kisgyerek, majd nagy kamasz lesz, végül derék dolgozó férfiként annak rendje és módja szerint megismerkedik egy nővel, összeházasodnak, családot alapítanak... Aztán valami elromlik és a férfi immár otthontalanul, magányosan, kezében üveggel bolyong az utcákon, ruhája szakadozik, gyomra korog, miközben koszosan és büdösen keres valamit, amit réges-rég elvesztett és hiányába belesajdul az a rozsdás vacak, ami egykor a szíve volt...

Teljesen hülye vagyok. Ki a franc tudhatja, hogy valójában mi juttatta mostani helyzetébe azt az embert? Talán még ő maga sem tudja. Talán volt választása, de ő ezt az utat választotta. Őt már nem érdekli az egész, legkevésbé mások véleménye. Egyszerűen teszi, amit épp jónak lát, napról-napra él, és igyekszik kellemesen tölteni az időt a lehetőségeihez mérten. Holt hidegen hagyják már az olyanféle fogalmak, mint „illem”, „társadalom”, „erkölcs”, vagy „értékrend”. Az ő világa jóval egyszerűbb: úgy él, ahogy tud.
Nem számít, mit gondolnak mások.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak