Ritka pillanat: épp akkor érek a megállóba, midőn a 151-es busz is begördül. Emberek le, emberek fel, és már indulunk is tovább. Pesterzsébettől Kőbányáig hosszú az út, így örömömet tetézi, hogy ezúttal van ülőhelyem.
A négyes ülés velem szemben elhelyezkedő székén egy furcsa, rendkívül kancsal fickó ül, grimaszokat vág mindenre és mindenkire, időnként motyog valamit a bajsza alatt, szavait nem érteni.
Sebaj, én úgyis zenehallgatást terveztem, előkotrom az mp3 lejátszómat, fülembe illesztem a fekete dugacsokat, és bekapcsolom a ketyerét. Néhány másodperc múltával elolvasom a kijelzőn megjelenő üzenetet, miszerint az elem lemerült, és az udvariasra programozott készülék szépen elköszön tőlem, miközben kikapcsolja magát. A dög!
Beletörődve elrámolom az énekes halottat táskámba, ám a mindeddig a kinti világ történéseivel elfoglalt manus immár engem figyel, és szövegelni kezd nekem.
- Hát ezért tart itt ez az ország, ahol tart! Mert mindenki vakon és süketen megy el embertársai mellett, a hülye zenét bömbölteti a fülében és átláthatatlan fekete napszemüveg mögé bújik! Senki nem figyel oda a másikra, csak áttapos rajta, és ha közben megbotlik, még szitkozódik is, hogy a kurvaanyját amannak, aki éppen az ő útjába került! Hát ezért tart itt ez az ország!
Hűdötten meredek rá, mivel nem értem, mivel váltottam ki enyhe agybaját. Ráadásul nincs is rajtam napszemüveg. Mivel Guiness-rekordba illően kancsal szemléletmóddal bír az ipse – átvitt és szó szerinti értelemben is –, nem lehetek biztos benne, hogy rám néz. Úgy döntök, nem reagálok a dumájára, inkább kifelé bámulok az ablakon.
- Hát erről beszélek! Meg se hallod, amit a másik mond, csak bambulsz magad elé, mi?! Mint ahogy mindenki más is! Hát ezért ilyen trutyi ez az ország!
Valahol a hátam mögött néhány suhanc elkezd vihogni, ezzel magukra vonják a népnevelő figyelmét. A középiskolás srácok a baba- és tolókocsisok részére kialakított részen álldogállnak, ezt a vezetőfülke hátuljának üvegén látom, mely a mögötte lévő fekete függönynek köszönhetően élesen tükrözi vissza a képeket.
- Mit röhögtök, kis taknyosok, he?! A szüleitek nem tanítottak jómodort nektek, ti is a tévén nőttetek fel, a sok barom reklámon meg valóságshow-n! Azt tudjátok, hogy kicsoda Pákó, de azt nem, hogy kicsoda volt József Attila! Hány tárgyból álltok bukásra, mi?! Tanulni büdös, de az orrpírcing meg a tetkó az kell az üres fejetekre, mert ettől vagytok pont olyan egyediek, mint a többi százezer társatok! Hát ezért fog tönkremenni ez az ország, mert ilyen a jövő generáció! Silány és szánalmas!
A fiúk jókedve tetőfokára hág, egyikük gúnyosan utánozza a magyarosan, c-betűvel kiejtett szót, amikor válaszol:
- Bizony haver, az én orrpírcingem miatt lesz annyi Magyarországnak, az tuti. Kíváncsi vagyok, mi a véleményed a politikusokról?
A kérdezettnek elvörösödik a feje, robbanástól tarva igyekszem összehúzni magam vele szemben. Ha ez innen kirongyol, hogy megverje őket, cementfal sem fogja útját állni, ezt őrült tekintete láttán biztosra veszem. Miért mászkálnak az ilyenek szabadlábon?!
- Az összes politikust halomra lőném, bele a Dunába, pártbeli hovatartozástól függetlenül!
- Na, ezzel egyetértek... – dünnyögi halkan a mellettem ülő, ötven körüli pasas, de a kaméleon-szemű szóló tébolydát nem kell bátorítani, anélkül is folytatja.
- Mindegyik rohadék csak a saját zsebét tömi, korrupt, pitiáner banda, hát ezért nincs pénz semmire ebben az országban, ezért tartunk itt, ahol tartunk! Az egész Parlamentet rájuk gyújtanám!
- Nono, az épület műemlék, azonkívül takarítónők és más tisztességes dolgozók is tartózkodnak benne – jegyzi meg derűsen székszomszédom.
Kijelentésével megakasztja a kerregőt, az fejét kissé elfordítva, hökkenten bámul a busz plafonjára és az ablakra. Egy időben.
- Tisztességes dolgozó nincs ebben az országban! – süvölti válaszképp. – Egyetlen tisztességes ember sincs ebben az egész nyavalyás országban, mindenki sumákol, ügyeskedik, seftel, hogy megéljen valahogy! A nagyvállalkozók meg a multik különösen mocskok, megveszik kilóra az ellenőröket, aztán ugyanúgy kirakják a polcra a lejárt szavatosságú joghurtot, meg átcímkézik a romlott húst, és eladják a csóró nyugdíjasoknak! Hát ezért nem zárkózunk fel soha a fejlett nyugati országokhoz! Mert itt minden az átverésről szól!
Ha már elhangzott az ellenőr szó, a következő megállóban ellenőrök szállnak fel, karjukra kerülnek a szalagok és megkezdődik a „Jó napot kívánok! Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!”
Készségesen előhalászom táskámból a bérletet, annak rendje és módja szerint megmutatom, mint ahogy utastársaim zöme is ezt teszi. A nem-zöm igyekszik az ajtók felé, vagy megpróbálja kidumálni magát, esetleg kiröhögi a kallerokat és azt kérdezi, van-e köztük rendőr, aki joggal kérhetné a személyi igazolvány megmutatását. Míg társa a magát Gipsz Jakabként megnevező személlyel folytat verbális párbajt, a mellettünk ácsorgó ellenőr ismételten kéri az elmezizis férfi jegyét.
- Hát ezért tart itt az ország! Nézze meg ezt a koszos, mocskos, zsúfolt buszt, az elcseszett üléseivel! A BKV járatain ismeretlen fogalom a takarítás, de azt lefogadom, hogy a vezérigazgató úr szobájában mindig ragyogóan tiszta minden és nincs felhasogatva meg összefestékezve a kényelmes bőrfotele! Telik rá neki ilyen jegyárakból, meg az egyre jobban megritkított és megszüntetett szutykos járatokon összespórolt léből!
- Ja, biztosan, de legyen szíves mutassa a jegyét uram... – próbálkozik az ellenőr újfent. Társai közelednek, erősítés gyanánt. Egyikük szekrényméretű, kigyúrt izomkolosszus, arcán dús, göndör szakáll burjánzik. Morcosan figyeli a történéseket.
- Ti meg mások nyomorán élvezkedtek, azokat büntetitek, akiknek amúgy sincs pénze semmire, még kaját venni se, nemhogy a bírságot kifizetni! Pár évtizeddel korábban kellett volna születnetek, akkor élték a magatokfajták a virágkorukat! A hatalom csatlósai; besúgók, feljelentgetők, akik...
- Na ebből elég! Mutassa a jegyét, vagy szálljon le a buszról! – szól igen határozottan a yeti, öblös hangjától berezonálnak az ablaküvegek.
- Nincs jegyem és nem szállok le! Nekem egy spicli nem parancsol, nem ijedek meg tőled! Forradalmár vagyok, és kitartok az eszme mellett, amelyikért küzdök! Nem hunyászkodom meg erőszak hatására sem, engem nem lehet megtörni! Én még voltam katona, és megtanultam tűrni, megtanultam, hogy milyen az igazi férfi! Nem úgy, mint a mai fiatalok, akik azt se tudják, mi a katonaság, azt se tudják, hogyan védhetnék meg a hazájukat, ha háború lenne! Hát ezért fog elpusztulni ez az ország, ezért tartunk lefelé a lejtőn!
Vad lelkesedéssel beszél, árad belőle a dilihopp, kezdek komolyan félni, hogy csapkodó őrültté változik perceken belül. Már egyáltalán nem örülök az ülőhelyemnek, sokkal jobban szeretnék a busz másik végében lenni, vagy még inkább egy másik buszon. A mindeddig mellette üldögélő nőnek is elege van, feláll és észrevétlenül arrébb lép, míg zajlik a nagymonológ.
- Aha. Szóval az igazi férfi bliccel a buszon? – kérdezi az egyik suhanc a hátam mögött, és ezen újra röhögni kezdenek. Több se kell a zakkantnak, feléjük fordul. Legalábbis az arca, mert a szemei két különböző létsíkra fókuszálnak.
- Te kis majom, azt hiszed, vicces vagy, mi? Inkább a hosszú lányos hajad vágatnád le, hogy azt higgyék rólad, férfipalánta vagy! Meg szednéd ki a buzis fülbevalódat a kagylódból!
- Na tessék, már nem is kell katonának menni, elég ha bőrfejű leszel és kikapod a füledből az ezüstöt, rögtön férfias jelenséggé válsz – röhigcsél a megszólított srác társa. A harmadik ablaktörlőt mímel arca elé, elmutogatva ezzel az általa megállapított diagnózist a páciens elmeállapotát illetően.
A reakció elmarad, mert a busz éppen a Kőbánya-kispesti hídon halad, és ez másfelé tereli forradalmár katonánk gondolatait.
- Látjátok ezt a rozsdás kerítést? – mutat ki színpadiasan a hidat szegélyező, barnálló rácsokra. – Jól nézze meg mindenki! Pár tízezerből rendbe lehetne hozatni, le lehetne csiszolni és lefesteni zománcfestékkel, hogy vízálló legyen, és még évekig jó lenne! De a kerület polgármestere tojik rá, és tudjátok miért?
- Hagyja már abba a szövegelést, és mutassa a jegyét, vagy a következőnél leszállítom! – morog vésztjóslóan a yeti, mindhiába. A szövevényes eszmefuttatás folytatódik.
- Azért, mert így pár év alatt tropára megy, és az egészet ki kell cserélni! Pályázat lesz, és aki megnyeri, nagyot kaszál rajta! Persze a polgármesterrel együtt, mert neki is jut a zséből, és még a dicsőségben is sütkérezhet, hogy milyen figyelmesen óvja az emberek biztonságát! Hát ezért megy minden tönkre ebben az országban, mert itt minden üzlet! Mert itt mindig jobban megéri újat venni valakinek pályáztatással, súlyos milliókért, mint rendszeresen karbantartani csekély költséggel! Ezért fogunk oda jutni, mint az afrikai országok; éhínségbe és nyomorba! Hát ezért!
Mutogatás közben feláll, így lóbált karját elkapva a nagydarab ellenőr megkísérli kirántani őt az ülések közül. Mivel épp a megállóba értünk, igyekszik gyorsan az ajtóig juttatni a felháborodottan diktatúrát és erőszakszervezetet kiáltozó kényszerzubbony-szökevényt. Társaival együtt is nehezen boldogulnak, de végül csak leszállítják. Az adatait már nem tudják felvenni, de nem is igazán akarják – a tag nekiiramodik a világnak gyalog, és közben mondja tovább zsolozsmáját az ország működéséről és a benne élőkről. A csukodó ajtók mögött egy emberként lélegzik fel a busz utasközönsége, a nő visszaül korábbi helyére.
Még sokáig morfondírozom az elhangzottakon. Az őrület leplébe csomagolt megállapítások egy része – akárhogy nézem a dolgot – valahogy helytállónak tűnik, bár a megfogalmazás kissé drasztikusra sikerült. Nyugodtan töprenghetek, a busz csigasebességgel araszol a dugóban megállótól megállóig, fél óra alatt teszi meg a hátralévő, mintegy tizenöt perces távot. De az a szék mindvégig üresen marad velem szemben. Hogy miért? Talán, mert az emberek többsége ösztönösen tart a bolondoktól, óvakodik megérinteni őket vagy az általuk használt dolgokat, mintha az őrület ragályos betegség lenne... Hát ezért.
