Nagyon nehezen viselem már ezt a latyakos, havazós, esős, szélfúvós időt. Szép, igazán szép a téli táj, a fehérbe öltözött fák kifejezetten jól mutatnak, a csillogó hó jótékonyan eltakarja a rengeteg eldobált cigaretta csikket és egyéb szemetet, elnyeli a zajt és lelassítja a legőrültebb autósokat is, de...
De én már tavaszt akarok! Elegem van a vakítóan fehér ünneplősből csúf sárga szmötyissé változó világból, elegem van a hidegből, elegem van a sárral fröcskölő autókból, elegem van a váltócipőkből, elegem van az egyre ingerültebb emberekből! Brr! Napsütést, rügyező ágakat, madárdalt szeretnék végre!
Ilyen hangulatban ácsorgok a metróállomáson, és ahogy elnézem az arcokat körülöttem, mások is hasonlókat gondolhatnak magukban. Szerencsére hamarosan megérkezik a szerelvény, nem vizsgálom tovább a mimika által közvetített véleményeket. Már éppen belesüppednék a tökélyre fejlesztett „üres tekintettel bámulom a levegőt” utazási módba, amikor a következőnél felszáll egy anyuka és kisiskolás fia. Mellém ülnek, és az ajtók csukódása után a kisfiú diadalmasan elrikkantja magát:
- Kaki!
Mindannyian odakapjuk a fejünket, valamiféle magyarázatra várunk talán. Mi a jó nyavalyáért mondta ezt? És miért örül neki ennyire?! Az anyai reakció nem késik sokat, némi könnyed szatyorrendezgetés után a nyugodt tipusú szülő odafordul csemetéjéhez, és szinte súgja:
- Ibolya.
Puff neki. Ha kaki, akkor ibolya. Világos. Az ilyen percekért érdemes élni.
- Ajjaj... – töpreng el a gyermek, majd felderül, és most már határozottan mondja: - Ajjaj!
Kezdem azt hinni, hogy ezzel a kiskorúval nincs minden rendben. Talán valamilyen ritka kórságban szenved, és csak látszólag olyan, mint korcsoportja többi tagja. Talán valami bonyolult és egyedi jelképrendszer segítségével lehet csak vele kommunikálni. Talán....
- Ez nem ér! – mondja az anyuka.
- Miért nem?
- Na jó, rendben. Akkor jóga!
Feldereng valami bennem, homályos emlék nagyon régről. Fülemet hegyezve várom a fura párbeszéd folytatását, mely már nem is tűnik annyira furának. A kölyök körbenéz, ihlet után kutatva. Megtalálja, elvégre metróban vagyunk.
- Alagút!
- Tinta.
Hát igen, anyuka kicsit gonosz módon játssza a szóláncot. Pontosan úgy, mint én játszottam annak idején... Kíváncsi vagyok, meddig bírja a gyerek az „A” betűs szavakat.
- Akkor...
- Rózsa.
Néhány pillanat kell, míg az áldozat ráébred, hogy amit időhúzásnak szánt, azt bemondásnak vették. Voltaképp semmivel sincs előrébb, úgyhogy teljesen mindegy. Morcosan néz a galád szülőre, majd lassacskán káröröm lopakodik az arcára.
- Amerika!
A felnőtt vérprofi: hagyja kicsit élvezkedni játszópajtását, és látszólag szörnyen gondolkodik, míg talál egy Angliát válasznak. Immár a hallótávolságon belül ülő utasok mindegyike feszülten figyel, szurkol a kisebbnek. Az sorra járatja tekintetét rajtunk, szeme megakad egy vigyorgó fekete férfin. Őt bámulva mondja:
- Afrika.
A férfi vigyora még jobban kiszélesedik, akárcsak a többieké. Anyuka kicsit pirul, de úgy gondolja, nem ez az illendő viselkedésről szóló oktatás ideje. Inkább igyekszik gyorsan tovább gördíteni az eseményeket.
- Alapos.
- Na végre, nem A! – örvendezik a kócos. Nem tagadja meg magát, ezúttal ragtapasszal díszített ujjáról puskázik: - Sebes.
A hangszóróból közben géphang tudatja a soron következő megálló nevét, ajtók nyílnak, újabb embertömeg tódul a kocsiba. Egy fiatal lány semmivel nem törődve törtet az egyetlen szabad ülés felé, közben kis híján magával sodorja anyuka szatyrát. Már ül, amikor észleli a rosszalló pillantásokat, így sietve kinyög egy bocsánatot.
- Mit is mondtál utoljára? – kérdezi az atrocitás miatt kizökkent asszony.
- Sebeeees – ismétli meg türelmetlenül a kérdezett. Nem kell sokat várnia, hamar eloszlatják a türelmetlenségét.
- Sima.
No, ezt megkaptad kiskoma – gondolom magamban. A hangszóró közben bemondja a következő állomást, és az élelmes csemete mohón lecsap a lehetőségre:
- Astoria!
Enyhe mosolyhullám szalad végig a szájakon, még az elmélyülten újságját olvasó ősz hajú, szemüveges férfi is kiles a lapok széle fölött.
- Alkalom – csóválja meg sóhajtva a fejét az anyuka.
- Mező!
- Őzgida.
- Jaj ne már, megint! – dohog az ifjú. Kétségbeesve nézelődik, mígnem feltűnik neki, hogy az újságos öregúr lefelé mutogat cinkosan kacsintva. Odanéz.
- Aktatáska! – mosolyog rá hálásan.
- Alga.
Ezúttal a szatyorgázoló lány próbál segíteni, oldalra billenti fejét és lehunyja szemeit. Vidáman lesi, megértette-e az üzenetet a gyerek.
- Alszik!
Anyuka észleli, hogy lassan az egész kocsi beszáll a játékba, de úgy tesz, mintha nem látná. Nagyon csillog a szeme, kirajzolódnak az apró szarkalábak körülötte.
- Kuka.
Egy középkorú nő kotorászni kezd színes, „Boldog szülinapot!” feliratú tasakjában, oda-odasandít a bajban lévőre. A felirat alatt Garfield ácsorog egy torta és egy piros masnis doboz mellett.
- Ajándék!
- Kézilabda.
Ismét az öregúr jön, fejét hátrahajtja, nekikoccan a metró üvegének. Mivel így nem ér célt, megvakarja a fülét, és közben hüvelykujjával feje mögé bök.
- Ablak!
- Az már volt.
Hoppá, hát persze. Hiszen nem akkor kezdték a játékot, amikor beszálltak, hanem korábban. Némi tétovázás után a kisfiú szomorú hangon bemondja:
- Apokalipszis.
Döbbent tekintetek, ezt nem néztük volna ki belőle. Valószínűleg az anyja sem, mert megkérdezi, hogy hol hallotta ezt a szót, és tudja-e, hogy mit jelent.
- Azt jelenti, hogy világvége. Magyarórán tanultuk, amikor Éva néni a vallásokról beszélt. Te jössz!
- Jó, jó... Seprű.
Szülő elfeledkezett az A-ról is, annyira nagy hatással volt rá a világvége. Jön egy üveggolyó, egy óvoda, aztán (idős néni kosarából puskázott) alma, majd egy halom más szó szép sorban, egymás után. A szerelvény begurul a végállomásra, és ahogy kiszállunk mindannyian, még utoljára elcsípem a vékony hangot:
- Anya! Hogy miért nem jutott eszembe előbb, amikor ez a legjobb! Anya!
Mosolyogva lépegetek a sárban-latyakban a villamosig. Igaza van a kiskrapeknak. Tényleg az anya a legjobb.
