Jégsármány - Tűzkobra

Végtelen, vad vidék ez itt,
halálosan hideg, hófödte
jégvilág,
kemény kristály köpenyével
fagyba fojtott fehér földjein
nincs virág.

Barátságtalanná bomlott
elméje egyetlen eltökélt
merénylet:
pusztító pengéjű pallosként
szabdalja szét szép szabad szívét
a létnek.

Ámde álomba átkozott
rejtekébe rontani nem bírt
még ármány -
szelíd-szomorúan szunnyad
fészke fonott földmelegén a
jégsármány.

Éneke életet éget
majd a mulandóságba marjult,
holt tájra,
s kiröppenvén, kecses kűrrel
siet a semmibe, hol sorsa
őt várja.

Szenvedő, szikkadt vidék ez itt,
halálossá hevült, hőtermő
tűzvilág,
lobbanó leheletével
hamvukba hervasztott halmain
nincs virág.

Kegyetlenné keseredett
gondolat gorombul gonosszá
agyában:
porrá perzsel, pokollá pörköl
létezést, s lángoló lelke lesz
magában.

Ámde álomtalan ábránd
védett vackából a varázsát
nem lopta -
szép-szelíden szenderegve
moccanatlan vár a mélyben a
tűzkobra.

Helyét hagyva hűvöset hoz
majd a melegben megizzadt
láz-létbe,
s kígyóbőréből kikúszva
távozik tekergő-tünékeny
emléke.

• Előző
• Következő