Elátkozott szépség
Csupán egyszer nézz szemébe,
és örökre elveszejt!
Úgy beszélik, nincs szebb nála -
átkozott áldás szállt rája,
minden férfit rabul ejt.
Magányosan él már régen,
elbújt a világ elől.
Meggyűlölte önnön képét,
fátyol rejti szeme fényét,
melynek bűvös lángja öl.
Azt reméled, Te leszel az,
ki átkot old s révbe ér.
Sokan próbálták már útját -
kudarcuk kövezi múltját,
csontjukon zenél a szél.
Nem küzdelem, nem fejtörő
fogad a túloldalon -
egy dal csupán, amit ő vár,
s ha énekkel szívből szólnál,
Tiéd lesz a jutalom.
Mosolyogva állsz elébe,
érces hangod messze zeng.
Gyönyörű dalt írtál néki,
szebbet nem is tudhat férfi -
mikor vége, mély a csend.
Nem szól semmit, keze mozdul.
Oly lassú e mozdulat...
Sűrű tüll fátyla felrebben,
s a mély égkék tekintetben
jéggé fagy a pillanat.
Lelkedbe ég hideg tüze,
e lángnak nincs élete.
Épp oly üres, mint éneked -
szép dallam volt és jó szöveg,
ám hiányzott lényege.
( 1 Vote )