Párversek, társversek
Nem találtam jobb elnevezést ennek a néhány versnek, így hát a párversek, társversek
címet kapták. Hogy ez mit is takar pontosan? Valamilyen - általam meglehetősen
szubjektív és önző módon - meghatározott szempont alapján összetartozónak
minősített verseim.
Akad köztük olyan, amely eredetileg önálló versnek indult, és csak később
(napokkal vagy akár hónapokkal később!) született meg a hozzá tartozó
"társa", mely nem is mindig követte formailag elődjét. De természetesen
vannak olyanok is, amelyeket eleve párosnak szántam - szerintem látható
a dolog, ha valaki kicsit figyelmesebben olvas bele az itt található irkáimba...
Kóborló
Kóborló kóbor ló vagyok csupán,
akit nem vár már istálló sehol,
ám futni végtelen mezőkön gyáva,
ellustult a lelke és gyönge a lába.
Nyerítésemet nem hallani rég,
sörényem gubancos, patám kopott,
s a büszkeségem mélyen eltemetve –
de szikrája él még, nincsen elfeledve.
Egy szép napon majd megrázom magam,
és táltos paripává leszek én,
ha vágtázok, nyomomba szél sem érhet!
Addig eltűröm szánalmad.
Azután én szánlak téged.
( 2 Votes )
Eljött a nagy nap
Eljött a nagy nap, enyém a világ,
valahol várnak régen, érzem én –
végtelen mezőkre lépek hát bátran,
lusta lelkem mélyén túl sokáig álltam.
Messzire elzeng víg nyerítésem,
selymes a sörényem, csillogó patám,
s büszkeségem fénye ragyog szememben –
odabenn vad lánggal lobog lényegemben.
Megrázkódik a táj, remeg a föld,
és új erővel futni kezdek én;
mögöttem a múltam lassan elmarad.
Eddig tartott átok-álmom.
Éber már minden pillanat.
( 1 Vote )