Készült: 2015. szeptember 27. vasárnap

Haladék

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Hófehér hideg van,
és a szél alakját
csodálják borzongva
vackukról a macskák.
Ablakuk visszfénnyel
festett, úri pompa;
kandalló lobogó
lángja aranyozza.

Míg ők a párkányon,
melegben hevernek,
odakinn a téli
táj halottá dermed –
eláll a hóesés,
csend ül a vidékre,
mintha a reménység
fagyna kőbe, jégbe.

Különös látomás:
imbolygó árnyalak
tűnik fel az úton,
a ház felé halad.
Ruhája fekete,
fején széles kalpag,
léptei a hóban
nyomokat nem hagynak.

A macskák dühödten
dobbannak a földre,
hátuk ívbe feszül,
fújva és prüszkölve
tudatják világgal,
mit ösztönük jelez,
de idős gazdájuk
békésen szendereg.

A vendég nem kopog,
útját mi sem állja;
zárt ajtón át lép be
a kicsiny szobába,
s tenné rögtön dolgát,
ám rendíthetetlen
őrzőkkel néz szembe.
Meg is torpan menten.

Felderül zord arca,
hisz a macskák népét
mindig is kedvelte.
Figyelte, mint élték
korok, birodalmak
között napjaikat,
szentként vagy épp máglyán
tűrve a sorsukat.

Oly sokat látott már...
Most szelíden nézi,
ahogy mélyen alszik
székében a néni,
s két cirmosa óvón
álldogál előtte,
szemük a túlvilág
rejtelmes, zöld tükre.

Rábólint: Legyen hát!
Haladékot ad ma,
de árát megkéri –
aki megbolygatja
világ egyensúlyát,
a természet rendjét,
annak fizetni kell,
ezt rég így rendelték.

Arcán halvány mosoly,
amikor távozik.
Mögötte a házban
csekély, mi változik:
két cica telepszik
vissza a helyére,
pár ősz szál szőrükben
csak e perc emléke.