Készült: 2013. július 25. csütörtök

Egy szóra

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Egy szóra, kérlek! Most hadd beszéljek,
hadd mondjam végre, amit már régtől
mondanom kéne, de sosem tettem,
s most kínoz tettem, mert a hallgatás is
cselekvés, súlyos. A mély csend elmos
idővel hangot és gondolatot -
míg egy nap ébredsz, s rádöbbensz: tudod,
mit kellett volna.... De bárki szólna,
nem hinnéd szavát, amíg önmagát
meggyőzi másról, fals igazságról
az ember, s tagad - észérvek, szavak
mind porba hullnak, reménybe fúlnak.

Egy szóra, kérlek! Most hadd beszéljek,
mert itt a vége, s amit már régtől
mondanom kéne, most ki is mondom,
hisz többé nem nyom vak, hamis hit súlya,
a hályog lehullt. Ábránd volt a múlt
vagy talán kórság, egy más valóság -
de ébren vagyok, és az igazság
engem is elért. Lehet, hogy nem ért
senki meg engem, mit s miért tettem,
ám ez nem számít, többé nem ámít
ostoba remény - az élet kemény.
Tanulok élni... És tovább lépni.

Egy szóra, kérlek! Tudom, már érted,
s nem kell mondanom, hisz te is tudtad,
hogy ez lesz vége - egyszer, egy napon
a birodalom mit felépítettünk,
összedől úgyis. Talán így jobb is;
nincs többé kétely, nem mérgez métely,
s a világ újra lehet még szép hely
idővel, lassan... E pillanatban
azonban üszkös, rémisztő, rücskös,
éjsötét erdő, melyben rettentő
titkunkról fátyla lehullt a sárba,
s most ülünk csendben. Egyedül, ketten.