Téli káprázat

Szikrázó kristályok hevernek szerteszét,
elszórta őket a téli ég
e hűvös, mély némasággal telt éjjelen,
s most mélán nézi nagy, fénytelen,
sötét kalapja alól a puha leplet,
mely minden sebet, mocskot elfed,
s ahol rávetül egy kósza lámpa fénye,
feltündököl, akárha égne,
semmivé lobbantva minden gonosz árnyat,
mégis szívembe szúr a bánat -
hisz tudom jól; múló káprázat mit látok,
e kérészéletű szép átkot
vagy áldomást végül elsöprik a percek,
porából újabb árnyak kelnek,
csúffá lesz a csillogás emléke lassan...
Vacog a lélek a zord fagyban.

• Előző
• Tovább