Álmodban

Álmok óceánján
úsztad át az éjjelt,
szilaj szél korbácsolt
vad hullámokat,
s az időtlen harcban
csiszolt, szürke sziklák
álltak komor őrként
jelzőpontokat.

Álmok hegycsúcsára
kapaszkodtál lentről,
küzdöttél a széllel,
kínzott jégverés,
s a magasból félve
tekintettél alá -
oly sok volt mélység,
és te oly kevés.

Álmok sivatagán
vágtál át merészen,
homokvihar támadt
a dűnék ölén,
s elfeledett népek
csontjai kerültek
felszínre az izzó
örvények körén.

Álmok erdejében
kószáltál mezítláb,
fenyegető morgás
kísért utadon,
s halálmadár búgta
füledbe a fák közt:
felfal a sötétség,
nincsen irgalom.

Valóság talaján
lépdelnél előre,
tétován bámulod
a sok-sok utat,
s mindegyre a kopott,
szürke követ járod,
melyet unott tábla:
megszokás mutat.

• Előző
• Tovább