DogRose May készített egy klassz illusztrációt a vershez - ezúton is köszönet érte! Katt a képre a teljes mérethez!

Branyiczky Rita: A szirén legendája

Számtalan férfit bűvölt a mélybe,
csábdalát hallva mind odalett,
s haláltusájuk kacagva nézte
– hogy fuldokoltak, elvesztek érte! –,
mígnem egy napon Ő érkezett.

Dalolt a férfi. Tengermély hangja
szárnyalt a széllel, mint a hajó,
s messziről látszott külsején rangja;
kapitány volt, az igazi fajta,
akinek ajkán parancs a szó.

Látni akarta Őt szemtől szembe,
hát csendben várt, hogy kikössenek,
s az öböl partján kíváncsin leste
– ritmusra lépdelt, zenélt a teste! –,
vágyott reá, hogy beszéljenek.

Eljött e perc is. Kettesben voltak,
egymást bámuló két idegen.
Szemében látott megannyi holtat
- talán éltek még, de szívük porladt -,
végzett velük pár szó ridegen.

Ostoba kis nők, mit is reméltek?
Tekintetében mind elmerült;
víz hűvös kékjén örvénylő fények
ragyogtak benne, akár az élet,
mélybe húzván, ki elé került.

Lelke tükrében önmagát nézte:
szenvtelen lényt, ki senkit nem szán,
akinek játék, ha eped érte,
s lassan elpusztul, magát emésztve
a bódult-bűvölt szív mindahány.

Szerelmük egy volt csupán: a tenger,
s tudták jól, hogy más nem is lehet.
Nincsen oly szirén, sem olyan ember,
kit magukfajta szeretne egyszer,
számukra e sors rendeltetett.

Keresték soká a hű legények –
nyom nélkül tűnt el a kapitány.
Távolról csendült egy közös ének,
s nem láttak többé szirént a népek
a kicsiny öböl partjainál.

• Előző
• Tovább